ultrafutás
Mooore 1 Way Ticket Backyard Run – Földi Zsuzsi, beszámoló
A verseny előtt két héttel realiztáltam, hogy be vagyok nevezve ide, de Gabival úgy egyeztünk meg, hogy erre igazán nincs szükségem most az UB után, az jó volt nagyon hosszúnak, menjenek csak a „rendes” edzések. Aztán a verseny előtti héten csütörtökön úgy éreztem, menni akarok (igen, akarok, nem „szeretnék”) Tihanyba. Gabi rábólintott, hát legyen, nincs időkorlát, menjek amennyit akarok. Illetve végül a „tedd oda magad” lett az instukció, miután rájöttem, hogy ez a verseny backyard magyar bajnokság is egyeben 😀
Nagyon vártam a versenyt, jó formában éreztem magam, lelkes és motivált voltam – sokat akarok Tihanyban futni, nagyon sokat 🙂 Segítőm nem volt, de úgy voltam vele, megy ameddig megy segítő nélkül, aztán majd lesz valahogy.
A versenyre csütörtökön délután mentem, Pestről jött velem Gyöngyösi Robi is – ha már úgyis lenn tervez aludni ő is, felajánlottam neki, hogy jöjjön velem autóval, ne buszozzon.
Valamikor este 7 körül értünk Tihanyba, pár ismerőssel találkoztunk, pacsiztunk, Máté megkért minket, hogy ha már úgyis kinn tervezünk aludni, figyelnénk-e a többiek már felállított sátrára – ez nem volt kérdés 🙂
Az átmozgatót a verseny helyszínén, a Belső-tó körül futottam, és nagyon örültem, hogy változott a tavalyi pálya: a tó körül 90%-ban földúton megy az útvonal, egy oda-vissza adta ki a 6,7 km-t, nincs benne a hosszú bringautas emelkedő, nagyon tetszett ez így.
Sátramat felállítottuk, Robi is a sajátját. Bepakoltam a sátorba, elrendeztem mindent, hogy reggel minél tovább alhassak, hiszen ezért is alszom kinn, és nem foglaltam szállást. Miközben rendezgetem a dolgokat, hallom hogy elkezd esni az eső. Na, tök jó hogy minden benn van már, reggel nem kell a dzsuvában pakolni. Aztán látom, hogy kicsit csorog be a víz a sátor aljául szolgáló ponyván. Majd jobban. Húha, táska, hálózsák, powerbank gyorsan fel az asztalra, nem kéne hogy elázzon, hát még épp időben – bezúdult a víz, pillanatokon belül már bokáig is ért, úsznak a cipőim, el is áznak (három pár, plusz ami a lábamon van, annak már mindegy is)… Röhögök, hogy ez nagyon klassz lesz így 😀
Robi átmenekítette hozzám az asztalra/székekre a táskáit, és megbeszéltük, hogy hát ebből autóban alvás lesz, még jó, hogy két ember is elfér fekve a Kangooban.
A telefonom nem találtam, de bíztam benne hogy a táskák alatt van asztalon – hát, nem jött be, miután csendesedett az eső, és elfolyt a bokáig érő víz a sátorból, megtaláltam a földön. Akkor még működött, hurrá, túlélte!:-) (spoiler: reggelre meghalt)
A cuccokat kipakoltuk az autóba, helyet csináltunk az alváshoz, és valamikor éjjel f1-1 körül sikerült is lefeküdni aludni.
Reggel egyáltalán nem kipihenve keltem, gyors kárfelmérés: száraz cipőm nincs, a telefonomat kivéve a többi elektromos kütyü működik, ruháim rendben. Hát jó, lanolin van elég, száraz zokni van elég, legfeljebb rajtam megszáradnak a cipők, bár úgyis várható eső, szóval mindegy is.
Gabi telefonszámát megszereztem (itt is köszi Vince a segítséget) , felhívtam Robi telefonjáról, hogy mi a helyzet, hogy jártam. Telefonáltam még haza is, hogy ne keressenek, nem vagyok elérhető.
Sátrakat áttettük esőbiztosabbnak tűnő helyre, kávé, rajtszámfelvétel, és még rajt előtt volt kicsit több mint 1 órám a sátorban fekve pihenni, ez jól esett 🙂
A verseny 10-kor indult, backyard szabályok szerint: egy kör 6706m, minden óra első percében rajt, egy óra van megtenni a kört. Amíg beérsz és el tudsz indulni a következő rajtban, versenyben vagy. Ha nem érsz be, vagy nem vagy ott a rajtban, kiestél. Ennyire egyszerű ez 😉
Robinak volt száraz cipője, az egyik csak fél számmal volt nagyobb, mint ami rám való, kölcsönadta, abban kezdtem a futást. Az első kör végén megjegyeztem, hogy tulajdonképpen nem bánnám, ha elkezdene esni az eső, akkor egyszerűbb lenne rászánni magam a saját vizes cipő átvételére, azért ez a fél szám különbség nem az igazi. A következő körben kérésem meghallgattatott, leszakadt az ég. De úgy rendesen, dézsából 😀
Robi száraz cipője sem volt többé száraz, a kör végén vigyorogva vettem le magamról, és váltottam a saját vizes cipőre.
Bő egy órán át esett, a jól futható pálya sártrengerré változott, csúszott mint a veszedelem, kínlódtam is a harmadik-negyedik körben, aztán szikkadt is, és én is ügyesebb lettem kicsit.
eső után kisütött a nap, jó meleg lett, meg pára is, de ez most sem zavart, örültem hogy körről körre egyre jobbak lettek a talajviszonyok.
Mire egész jól felszáradt/elszivárgott a víz nagyobb része (maradt azért sár bőven 😀 ), na akkor jött a következő nagy eső, visszakaptuk a pocsolyákat és a sártengert, újabb bő egy órán át ázott a pálya. Az egyébként is mocsok szar állapotból lett egy még ideálisabb, jobban futható terep. Ja, nem 😀
Napközben 46-48 perces köröket futottam, a négy nagyobb (nem hosszra) emelkedőt gyalogoltam, egyébként nagyon kényelmesen kocogtam. A pihenőben kulacstöltés, wc, zoknicsere láb lanolinozással volt a program, de lehetőleg minél hamarabb sátorba ugrás, és pihi. Úgy rémlik, 8 óra után vettem elő a masszázspisztolyt (nem hagytam otthon végre 😀 ), hát az egyik legokosabb dolog volt hogy elhoztam – pár perc használat után úgy indultam a következő körre, mintha nem is 8-9 órája futnék 🙂
A másik nagyon okos dolog a 3 óránkénti lanolinozás volt: a teljes lábfejem vastagon bekentem, száraz zokni, és lehetett bármilyen vizes a cipő, egyáltalán nem ázott fel a lábam, illetve nem éreztem hogy bármi gond lenne (nem is lett, nulla vízhólyag, teljesen intakt körmök, egyedül csak a körömlakk jött le 😀
A 10. körre már vittem magammal a fejlámpát, de szükség nem volt még rá, csak a következőben, majd a 12. körben már teljesen sötét lett, és akkor jött a felismerés, hogy basszus, ez nekem rohadtul új. Nem a sötétben futás, és nem a terepen sötétben futás, hanem a terepen, sötétben, sárban futás. Egyrészt álmos lettem, nagyon (este fél10-re, durva…), másrészt fejlámpa fényénél én még életemben nem futottam ezelőtt sárban. Sokan voltunk még versenyben, a durvább részeken, ahol egyébként futva simán csúszkálás nélkül lehetett haladni, ha megálltak előttem, és gyalogolni kellett (kerülni nem sok helyen volt lehetőség, vagy én nem voltam elég ügyes hozzá), borzasztóan csúszott az út. Nappal még elröhögcséltem ezen, de éjjel nekem para volt, nagyon nem akartam esni és sérülni, vagy akár esés nélkül sérülni.
A 12. körről beérve felhívtam Gabit, hogy mi a helyzet, és abban maradtunk, hogy addig megyek, amíg úgy érzem, hogy biztonságosan meg tudom csinálni a kört. Álmosan, aszfaltos futóként ezen a terepen nem muszáj szétszaggatni magam, 80km felett vagyok, innen bármennyit is megyek, minden km ajándék lesz. Az, hogy vasárnap reggelig terveztem futni, már elengedtem, de ekkor még arra gondoltam, hogy legalább százig azért elmehetnék, aztán majd lesz valami.
A 13. körben eldőlt, hogy nekem ez nem éri meg, az előző éjszakai szívás és nem alvás most jön ki – borzasztó álmos vagyok, a koffein se hat igazán, még mindig sokan vagyunk ahhoz a pályán, hogy tudjak végig futni (illetve nem vagyok elég gyors, hogy el tudjak menni a mezőny elejével, akik nem álltak meg a csúszós részeknél sem). Féltem az eséstől, attól hogy lesérülök, és 3 hónappal a Spartathlon előtt megy 1-2-3 hét a kukába, nem tudok esetleg futni. Nem terepversenyre készülök, nappal semmi bajom nem volt avval, hogy esőben, sárban kell futni, de ez így éjjel nekem nem kell. Legyen 13 kör, elmegyek aludni, és vasárnaptól mehetnek az edzések rendesen tovább. Az álmosságon és a fáradtság miatti szarakodó gyomron kívül más bajom nincs, azt se mondhatom, hogy a lábaim elfáradtak volna. A kör végén a karámból csak a frissítő asztalig mentem, kértem egy paradicsomlevest, kortyoltam bele hármat, és eldöntöttem, hogy nekem ennyi pont elég volt mára. Beálltam a 14. rajtba becsületből, és az aszfaltos útra érve adtam egy pacsit Robinak, hogy hajrá, én elmentem enni és fürdeni 🙂
Órám szerint majdnem 90km, hivatalosan 87,1km lett a vége. Eredetileg is így beszéltük meg Gabival – hosszú edzés, nem szétszaggatni magam, csak amíg jól esik. Eddig esett jól, illetve az utolsó 2 óra már nem esett jól, de nem a lábaim miatt. A futás végig jól ment, a 13. kör végén sem fájt semmim, komolyabb izomfáradtság sem volt, a nehezítő tényezők meg hát kihozták, hogy milyen hiányosságaim vannak 😀
Ettem, zuhanyoztam, az autóban aludtam kb 5 órát, délelőtt elténferegtem a versenyközpontban, majd valamikor dél körül látszott, hogy esni fog – hú, hát én ki akarok menni futni, meg akarom nézni milyen a pálya, és szeretnék pár fotót is 🙂
Egy fél kört mentem, Robi telefonját elkértem fotózni. A futás sima ügy volt, nagyjából mintha egy 3 órás futásom lett volna előző nap – hát ez tök jó, basszus, majdnem 90km-t mentem előző nap, és ennyi csak? Állati jó 🙂
Délután hazajöttem a gyerekekhez és a kutyákhoz, egy percig nem bántam meg a döntést, hogy 13 kör után tulajdonképpen teljesen jó állapotban úgy döntöttem, nem megyek tovább a többiekkel. Persze elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha mégis kinn maradok – hát semmi.
Többet szerettem volna menni? Igen, jóval többet. Sokan többet is vártak tőlem, de most valahogy teljesen túl tudtam azon lépni, hogy jaj, hát nekem többet „kéne” vagy „illene” menni. Nem, nem kellett több. Mi lett volna, ha több kört megyek? Valószínűleg kiállok 100km-nél, vagy 16 körnél, vagy 20-nál, vagy mittudomén hogy mennyinél. Vagy elesek, lesérülök, vagy nem sérülök le, de lett volna egy kínlódós baromi szar emlékem az egészről. Nem tudom mi lett volna ha, de nem is érdekes, nincs is jelentősége – teljesen rendben vagyok evvel 87km-rel ezen a takony pályán. Még így is bőven átléptem a határaimat, és egy baromi jót futottam 🙂
Ami az elején szívás volt, viszont közben nagy felismerés volt, és nagyon jól jött : állati jó dolog telefon nélkül futni versenyen. Kifejezetten a social média hiánya volt fantasztikus, másfél nap Facebook, mesenger és egyéb online közösségi tér nélkül – nem gondoltam volna korábban, hogy ennyit számít. 🙂
UTH beszámolók: Hanka, Belus Tamás, Belus Fruzsi
3in1, igen, még mindig az UTH-ról:-)
Hanka a Futni mentem blog és a Hanka Team házigazdája terepre tévedt a Spartathlonra való felkészülése jegyében
Régóta nézegettem az UTH távokat, de mindig lebeszéltem róla magam, mert 0 kilométert futok terepen, azt is 5 évente egyszer. (Csak a tisztán látás kedvéért, 2018-ban a Mátra Trailen futottam utoljára terepen.) De most a Garmin Hungary jóvoltából szembejött egy nevezési lehetőség, amire nagy bátran lecsaptam (még sérült térddel), így eldőlt, hogy május legvégén terepezem egyet. Május elején meg Ultrabalatont futok. De úgy döntöttem, ez így jó lesz. Jó lett! 
Különleges kiruccanás volt ez számomra, de bíztam benne, hogy a sík ultrás tapasztalat és lábaimba tett kilométermennyiség elég lesz a teljesítésre. A szintrajzot, útvonalat megnéztem, de nem mélyedtem bele nagyon, hogy mi is vár rám, jobb volt így szinte vakon menni, mert amúgy tuti visszatáncolok – így csak arra koncentráltam, hogy az előttem álló feladatot (értsd emelkedőt, lejtőt) megoldjam.
Tovább a teljes beszámolóra >>>
Belus Tomi a 2019-es győzelem után ismét a dobogón
Ha Pünkösd, akkor UTH, kb. bele van gravírozva már előző évben a következő évi naptárba. Tavaly egy héttel előtte ment ki a bokám (itt írtam arról a versenyről: t.ly/P4Zd) de valahogy össze-leukoplasztoztam magam rá. Na idén a térdem kezdett vacakolni az Istria 100 by UTMB után, de ismertek, olyan vagyok, mint a Fekete-lovag, több kell ahhoz, hogy kihagyjak egy UTH-t. Így utólag persze nagy a szám, de előtte aggasztott a dolog, az utolsó hetek edzésmunkáját rendesen hazavágta. Amit tudtam, nyilván megtettem, végigjártam szépen a rehabos szentháromságomat, Tatár Szilvi Sportrehabilitáció Vác „megszilvizte” a térdem, voltam Gavallér Móninál Debrecenben manuálterápián, a verseny előtti nap pedig Morvai Anna feltett rám itthon egy masszív tape-et. Barát Gabriellával, aki az edzőm már hét éve, jesszusom HÉT, már iskolás lenne a futós gyerekünk, szóval abban maradtunk Gabival, hogy a térdpara miatt idén még a szokásosnál jobban koncentrálok magamra. Futom a saját kis versenyemet, aztán meglátjuk mire lesz elég.
A verseny előtti napok a szokásos készülődős zsongással teltek. Már egy héttel az indulás előtt elkezdtem felpakolni az íróasztalomra a cuccokat, amiket vinni akarok, külön a versenyszettet, külön a tartalék cuccokat, a befutó utánra összekészített motyót és Lizának a supporthoz szükséges kellékeket. Kár, hogy nem csináltam róla képet, apokaliptikus látvány volt. Feltöltöttem a lámpákat, a tartalék aksikat, a powerbanket, a kistelefonom, olyan volt az asztal mellett az elosztó, mint valami balkáni hacker szerverszobája.
Tovább a teljes beszámolóra >>>
Belus Fruzsina – Hogy is gondolhattam komolyan, hogy idén nem megyek az UTH-ra?
Rendszerint a gép előtt ülök a nevezés megnyitásának napján és az elsők között kattintom le a gondosan előre kiválasztott – a felkészültségemnek és aktuális ízlésemnek megfelelő – távot. Idén a négy korábban is meglévő verseny (Ultra-Trail Hungary – 111 km, Szentlászló Trail – 84 km, Szentedre Trail – 54 km, Visegrád Trail – 30 km) mellett két új táv (Twin Peaks Trail – 22 km, Vertical 500 – 2 km) is felkerült az étlapra, a programot tovább színesítő, gyerekeknek szóló kids-trail mellett. Tavaly sikeresen teljesítettem a 111 km-es leghosszabb távot: a hegyek megettek, kiköptek, elpusztultam, újjászülettem, mindeközben elképesztő csodákat éltem meg. Talán azt gondoltam, hogy egyszerűen ezt nincs hova fokozni, emiatt idén nem terveztem versenyezni az eseménynek otthont adó, a magyar Chamonix-ként aposztrofált Szentendrén. Maximum eljövök önkénteskedni, mint 2018-ban – gondoltam magamban. Aztán egy március végi délelőtt rám tört a határozott hiányérzet (helló FOMO), a hogy-is-gondolhattam-mindezt-komolyan kínzó érzése. Olyan nincs, hogy idén nem íródik meg az UTH történetem: izgatott rajtban állás, küzdelem magammal és az elemekkel, felváltva széles mosolygás-vicsorgás, csippantás a pontokon, a fejem sistergése, miközben a hideg vizet öntik a fejemre, eufória a patakparton, befutás, célsör. Miután mindez egy pillanat tört része alatt átsuhant az agyamon, már nyúltam is a telefonomért, hogy Csanyától, a verseny szervezőjétől kissé megkésve kunyeráljak magamnak egy nevezést. Jöhet bármi, ami nem túl hosszú, legyen mondjuk egy Szentedre trail!
Januárban tudtam meg, hogy besorsoltak a 2023. szeptember 1-ji CCC-re, az UTMB 100 km-es kistesójára, így a futó fókusz egész évben ezen az egy versenyen van, ennek megfelelően kapom az edzőmtől, Barát Gabriellától a kivitelezésre váró edzésterveket.
Tovább a teljes beszámolóra >>>
UTH Szentendre Trail – Palásti Péter, beszámoló
No, hát a számok azt mutatják, hogy sikerült kilinként 20mp javítani a tavalyihoz képest és ennek nagyon örülök. És, hogy ez miért nem mutatkozik meg a végredeményben (időben)? Annak pedig nagyon egyszerű az oka, idén többet mentem két pályatévesztés miatt.
Az első Visegrád előtt, az apátvölgyi aszfaltos szakaszon történt. Jány Attival együtt mentünk akkor már vagy húsz-huszonöt perce, nagyon klassz tempót találtunk, felüdítő volt így haladni. Mikor kiértünk erre a viszonylag hosszú aszfaltos szakaszra, bámészkodtunk jobbra-balra, kirándulók, horgászok az út mentén, igazi piknik hangulat. Előttünk senki, utánunk vagy 300m-re jött egy kisebb csapat. Erről az aszfaltról volt egy éles balra forduló fel az ösvényre, amit benéztünk. Nem voltam elégedett addig se a szalagozással, a fehér (volt piros is) szalag hülye ötlet, mert a napfényben szart se látsz belőle, főleg ha élére fújja a szél. Szóval mi tovább mentünk az aszfalton, ami akkor nagyon nem bosszantott. Visegrádig még kb együtt mentünk Attival, ott Antal Csabi adott egy Horalkyt, meg jól felfrissítettem magam és onnan már elővettem a botot is.
Mentem, mendegéltem én, amit hiányoltam, hogy nem tudtam rendesen felpörgetni magam, csak olyan mindig közepes intenzitást tartottam. Ja, pulzusmérés az úgy volt, hogy pántot nem vittem, csak az órára hagyatkoztam, az meg hülyeséget mutatott, így csak “érzésre” kontrolláltam. A Pap-réti pontig egész jó kis előnyt építettem, jól haladtam, megfordult a fejemben egy hat órán belüli idő lehetősége, bár tudtam a vége milyen, úgyhogy nem erre fókuszáltam. A frissítésről kijövet egy széles erdőgazdasági úton haladt a pálya, egyedül voltam egy kisebb emelkedő után szépen jöttem le a lejtőn, előttem senki, mögöttem egy idősebb hosszú ultrás sporttárs. Aztán egyre gyanúsabb lett, hogy nem látok szalagot, bekapcsolt a pánik, nézem az órát, és tényleg túlmentem egy elágazáson, nekem a piros jelzésen kellene lennem. Vissza megint és így már ki is jött az a kis extra, ami elvitte a javítást.
Itt került elém Enikő egyébként, azzal együtt, hogy tényleg kiválót ment. A második hiba után kicsit már bosszús voltam, mert nem nagyon tartalékoltam ilyen eseményre, bízva abban, hogy itt nem lehet eltévedni. Hát nagy tanulság, hogy de, ha nem koncentrálok 100%-ra. Ennek talán sz is oka volt, hogy a talajra extrán figyeltem, mert valahol 12-15k táján a bokám alámfordult, szerencsésen kijöttem belőle, de onnantól óvatosabb lettem. Bár a pálya többnyire száraz volt, de az agyonjárt kiránduló ösvényekbe alattomos köveket taposott sok ezer láb, így ha olyan helyen mentem, ahol ráhajlott az útra a növényzet, extrán vigyáztam. (láttam másokat estek is, azt már azért végképp nem akartam volna).
Szóval a vége, a Vöröskő meglepni nem tudott, erősen gondoltam felfelé egy hideg sörre, és a fenti látványra még így, kicsit szétesve is azért rácsodálkoztam.
A Nyerges már nem talált jó erőben, de az is megvolt, és tudtam, hogy majd még lesz a Skanzentől az a hat kili, amit annyira nem szeretek csak egy miatt, hogy ott a vége.
A Skanzentől lefelé jobban tudtam jönni, mint tavaly, de szerintem annak is köszönhető, hogy végig jobban figyeltem a sóbevitelre, így nem volt az az érzésem, hogy szomjas vagyok, de közben tele vagyok vízzel.
A legkedvesebb momentum (azon kívül, hogy a célban megöleltél) a városban történt közvetlenül a cél előtt. Egy kisfiú az apja nyakában ülve figyelte a befutókat, és vele lepacsiztam. Hát az ő szemében őszintén hősök voltunk valahányan 🙂
Sajnos az afterpartyra nem nagyon maradt erőm, így zuhanyzás és masszázs után hazavezettem, amit utólag kiscit sajnálok, mert jó lett volna még bandázgatni a korzón.
De azé’ jóvót! Nagyon jó!!!
