ultrafutás
UTH Szentendre Trail – Répássy-Szabó Enikő, beszámoló
Szentendre Trail negyedszer… 2017-ben futottam itt először, és tavaly már azt éreztem, hogy kihoztam ebből a versenyből a maximumot. 6:26 lett az időm, ezzel teljesen boldog voltam, és úgy gondoltam, nem futok több Szentendrét, max. Szentlászlót, ha egyszer összeszedem a bátorságom. Aztán az áprilisi Papp-rét Trailen, ahol bejártuk a pálya egy részét jó nagy sárban, elkapott a nosztalgia, így – némi vacillálással a Szentlászló irányában – mégis beneveztem.
A felkészülés jól ment, szorgalmasan és eseménytelenül. Szombaton a Zsámbékfutáson frissítettem a futókat délig, ami elég sűrű volt, aztán elmentem masszázsra, remélve, hogy kompenzálja a délelőtti pihenés hiányát. Este felvettük Gáborral (férj) Szentendrén a rajtszámot, és – ahogy eddig mindig – a barátnőmnél aludtunk Pomázon. Annyira rámjött a versenypara, hogy a fejem is megfájdult szombat estére. Nem éreztem késznek magam, mozgalmas volt a hét, nem pihentem eleget, pénteken este még egy 30Y koncert is befigyelt (nem ugráltam), aztán szombaton a crewkodás, jó nehéz vizesballonok és banánosládák cipelése. Éjszaka többször is felriadtam, hogy vajon mit felejtettem otthon (semmit). Reggel még mindig nem volt az igazi a kedvem, tök feszült voltam a rajtban is.
Az első 15k ennek a jegyében telt. Próbáltam tartani a pulzust, ettem-ittam mechanikusan, és nem nagyon élveztem az egészet, nem akart múlni a „mit keresek én itt” érzés. Utolért Palásti Peti, picit futottunk együtt, jó volt beszélgetni. Aztán Peti elszaladt a lejtőn (mily meglepő😊). Szerencsére eljött az Apátkúti-völgy, a kedvenc szakaszom. Jól futható, árnyas, madárcsicsergős, patakos. Na itt visszatért belém a lélek, kezdtem jól érezni magam. Addig azt hittem, hogy nem is haladok elég jól, de itt már láttam, hogy előbb beérhetek Visegrádra mint tavaly. Innentől igazából nem foglalkoztam a pulzussal. Tettem amit mindig, a futható síkabb részeket és az emelkedőket megnyomtam, amennyire tudtam, a lejtőn meg igyekeztem nem orra bukni, és minél kevésbé frusztrálódni a mellettem elrohanóktól.
Visegrádon vártak Gáborék, gyors zsákcsere, kaptam hideg mangót (meglepetés volt, és nagyon jól esett), Cserta Balázs hozott egy kis életmentő jeget. Kértem vizet a nyakamba, aztán futottam tovább. Úgy gondoltam, hogy innentől a pontokon már csak jégért és nyakonöntésért állok meg. Így is volt, a Papp-réten azért töltöttem egy kis friss vizet a kulacsomba. Előtte a magas fűben vártam a követ, amiben a négy Szentendre Trailemből kettőn sikerült elesnem. Nyugtáztam hogy megvan, és átléptem rajta. A Vörös-kő előtt meglepetésemre megint mellém lépett Peti azzal, hogy „Belőlem kettő van, tudtad?”. Kicsit eltévedt, és itt ért utol. Együtt másztuk meg a Vörös-kőt, szenvedős volt, de legalább nem csúszott a sártól mint 1,5 hónapja a Papp-rét Trailen.
Utána Peti elhúzott a lejtőn, én valahogy leküzdöttem magam rajta, és megmásztam a második tüskét. Ott valahol még egyszer találkoztunk, mert állítólag elfutottam mellette a hegy aljában, de észre sem vettem, aztán persze megint ott hagyott. Nagyon örültem a Skanzennek, a lejtő után a biztonságos aszfaltnak, szárnyakat is kaptam tőle, és az utolsó 7 km-t olyan gyorsan sikerült behúznom, hogy Gáborék lemaradtak a befutómról (6:30-ra becsült a rendszer és 6:16 alatt beértem).
Ennyi a történet, nagyon megleptem magam, mert nem hittem volna, hogy sikerül még 10 percet faragni a tavalyi időmből. Köszönöm Gabi, hogy hozzásegítettél ehhez! Azért most már tényleg azt hiszem, hogy ez volt az utolsó. 😊
UTH Szentlászló Trail – Sebestyén Kinga, beszámoló
Próbálom a szokás szerint leírni szakaszról-szakaszra mi történt az UTH Szentlászló Trail 84 km-ében, de folyton elakadok. A gondolataim össze-vissza cikáznak, inkább csak képek vannak meg. Valahogy nehezemre esik csak úgy leírni a szokásos dolgokat: itt egy gél, ott egy kis kóla, futok, gyaloglog, majdnem félrenyelem a sótabit. Valahogy nem jó objektíven ragaszkodnom a tényekhez, inkább az érzesek amiket le akarok írni:
– amikor a versenyközpontból a sötét, kihalt utcákon közeledtem a rajt felé,
– a rajtzóna végén Gabi újjongása,
– én be vagyok sózva, pedig előtte nem is izgultam ennyire,
– a meglepetés, hogy Lupus csekkoltat be,
– csendes várakozás a rajtra,
– ahogy meglódulunk és a macskaköveken billegek,
– ahogy magunk mögött hagyjuk az utcalámpákat és hátranézve látom a mezőny másik fele lámpáinak fényét,
– a bodza illat a levegőben,
– a Sikárosi-rétnél a napfelkelte és
– Dobogókőnél a rubin napkorong az égen és a madárcsicsergés koncert,
– Dömösön előtt még egy extra patakátkelés, benéztük az utat,
– gyomorforgás a Vadállóköveknél és a türelem, hogy hasson a só,
– a párafoltok a Prédikálószéken,
– Lepencén Gizionfőnéni segít, ahogy továbblök észreveszem, hogy fogszabályzóval nem kompatibilis kenyérserclit sikerült felmarkolnom,
– a menta illat a Spartakusz-ösvény elején,
– a crew döbbent arca, ahogy Emma lányom a Pilisszentlászlói ponton tölti nekem a vizet, Orsi a kólát és nem értik miért ez a kivételezés,
– a krumplipüré egy nagyon-nagyon jó ötlet volt,
– az Apát-kúti-völgyben mindig ennyi patakátkelés volt?
– Gizionok Visegrádon és még egy nem túl fotogén fénykép,
– a megkönnyebülés hogy végre elértem a Pap-rétet, Elm ad jeget, Géza rendezi a kulacsaimat,
– Hétvályús-forrástól lassú, de folyamatos felfelé,
– meglepetés a Vörös-kő alatt szurkoló családom,
– a felszakadt „na végre”, hogy megvan a Nyerges-hegy is,
– a riadalom, ahogy lefelé elkezdek durván szédülni,
– a francba, enni kéne…
– skanzeni ponton újra a családom, Kristóf szalad elém,
– túl hosszú és túl forró szentendrei utak,
– a főtérre befordulni és hagyni hogy átjárjon a szurkolók hangja,
– hm, Kristóf most se akar befutni velem a célba,
– öröm, hogy jól sikerült, 12:27:53,
– végre célbaértem az UTH-n!
– egy biztos, soha többet…
– kis csalódottság: a piros85-ben is ennyi szint van, mégis jobban futható, hogy a fenébe?
– és másnap egész jól mozgok, izomláz sincs
– a munkahelyemen nem sokat mesélek, látom a szemükben hogy ez felfoghatatlan táv…
UTH Szentendre Trail – CK Péter, beszámoló
Akkor még nem sejtettem… Mit nem sejtett?!? Hogy… PBt fogok futni.
Avagy egy Szentendre trail története
Hirtelen felindulásból elkövetett nevezés átvétel volt egy jól sikerült MB Trail után. Az edzésmunka benne volt a lábaimban így Gabi Gizibé Barátot (aka Főni alias Edzőnéni) sem kellett erről egy pillanatig sem győzködnöm.
Azt persze már a verseny hetén sejteni lehetett, hogy bitang meleg lesz, és pont azon a héten tudtam 0 darabot edzeni napközben, szóval a hőséghez szoktatás a napos oldalon gyaloglásban, a kocsiban kikapcsolt légkondiban, és a mindenhova zakóban járásban merült ki.
A rajtba ismét last minute álltam be (de most alaposan bemelegítettem, csak nem akartam a tömeghangulatot „élvezni”), óra indít rajt…
A Bükkös partján az árnyékban úgy éreztem, hogy nem lesz itt nagy meleg, aztán kiérve Szentendréről a murvás úton megcsapott a realitás, meg a nap is erősen… a pulzus a kiírt max 158 helyett a 164et súrolta felülről, messziről, séta közben is. Belus Fruzsival egyetértettünk, hogy Lajos forrásig csak kinyírni lehet magunkat, és hogy ez a nap nem a PB futásról fog szólni, hanem a tisztes helytállásról (fogdasöröm…).
Lajos forrásig rengeteg séta, és magas pulzus, aztán a lefelék, és a hűvösebb erdő helyrerakott valamennyire már csak 160-ig ugrált a HR, Szentlászlón gyors kulacstöltés, locsolás, és már elég jó sebességgel mentem is lefelé az Apátkúti völgyben. Az árnyék, hűvös patakmeder, a vizes ruha, és a bevizezett karszárak elég jól hűtöttek (karszárakat hűtésre, és nem fűtésre szoktam használni, eddig bejött). Majd kis kaptató, lefelé, és már ott is volt a visegrádi pont, kulacstöltés, jég, rengeteg jég a karszárba és a pólómba a hátamhoz (Máté Harcz köszi a segítséget), és indulhatott is a kapaszkodás fel a várba. A mászás meglepően gyorsan, és különösebb nehézségek nélkül megvolt, majd a nagy mumusom (2016-ban ezen a szakaszon borultam meg iszonyatosan, igaz az UTH-n) a vár – Papp-rét közti szakasz következett, ami meglepően eseménytelen volt (persze meleg volt, meg a felfelék egyre nehezebbek, de ezt tudja az ember).
Papp-réten kulacstöltés, locsolás, jegelés (köszi Kapás Gergely), és már mentem is tovább az elő tüske (Vöröskő) irányába, ahol a szerpentinen lefelé még egész könnyed volt a mozgásom, és ezt a részt tényleg élveztem. Vöröskőről nem sokat tudok elmondani, kell az egyik lábat a másik után tenni, és fenn is vagy, közben vigyázni kell a vádlira, és persze a Nyerges-hegyre is kell még energiát tartalékolni.
A lefelé Vöröskőről jól ment, a combjaim bírták, nem fájtak, és a technikás ösvényen is – magamhoz képest – jó tempót mentem. Aztán jött a Nyerges-hegy, ami nekem tényleg a fekete leves volt, kis híján itt lefőtt a KV, de egyszer csak ide is felértem, és indulhatott az utolsó lefelé, persze itt már a meleg is hőség volt… rekkenő, aztán egyszer csak ott volt a sorompó, és a kanyar után a Skanzen pont.
A Skanzennél Viktória Gyömbér segített a frissítésben, és indulhatott a végjáték (vagy ahogy az egyik futó lány mondta „homerun”), bár nekem inkább 6km tömény agónia volt, ahol a meleget túlélni, és a felfelé törekvő gélt és isot lenn tartani próbáltam. Sokat nem segített, hogy a nap tűzött, az aszfalt sütött, bónusz gyanánt pedig a Bükkös parton még pára is volt, itt már csak az azértisfutok érzés vitt előre. A városháza mellett, és a főtéren aztán elkapott az eufória, és örömittasan sikerült célba érni.
Azt még most sem nagyon hiszem el, hogy ebben a bitang melegben nem csak tisztességesen helytállni, de a korábbi legjobb időmből még 12 percet faragnom is sikerült, így a vége 6:39:09 lett!
Az egész nap sikere az elvégzett munkáról, az edzői utasítások fegyelmezett betartásáról, a jó frissítésről (12! gél, némi iso, sok víz, kis sós banán, meg sótabletta), meg egy kis szerencséről szólt.
Hatalmas köszönet Gabinak az edzéstervekért, és a figyelemért, ÉS minden önkéntesnek, barátnak szurkolónak!
