ultrafutás
Salomon Ultra Trail Hungary – Belus Tamás, beszámoló
Az UTH. A célban azt mondtam TheCsanyanak, hogy semmilyen más versenyen nem álltam volna rajthoz egy héttel egy erős-közepes bokaficam után, na jó, max. az UTMB Mont-Blanc-on. Talán ezen sem kellett volna, sőt nem is talán, de mindegy is, jól alakultak a dolgok, az ellenkezőjéről úgysem tudna meggyőzni senki.
Szóval az UTH. Futottam az összes szervezésen, 2015-ben a rövid távon (mai nevén Szentendre Trailen) utána négyszer a hosszún. Itt futottam az első százasomat (2016), itt voltam először dobogós (2018) és győztes (2019) nagy versenyen. Az első próbálkozásomon még a szintidőt hajtottam, az is óriási élmény volt, fikarcnyit sem ért kevesebbet, mint a dobogóért futni. Edzések százain hagyott nyomott ez a verseny, ha máshol nem, hát a pulzusgörbe ok nélküli kilengésein, ha eszembe jutott, hogy majd hogyan üldözöm az előttem lévőt a Nyergesről lefelé, és hogy hogyan hajrázom le a macskakövön a szentendrei óvárosban.
Szóval jól alakultak a dolgok… igen, egy héttel a verseny előttig mindenképpen. A tavalyi műtét mostanában csak akkor jutott eszembe, ha véletlenül a hegre tévedt a szemem, vagy ha a Strava feldobta az egy évvel ezelőtti kínlódásaimat. Öt éve először tudtam sérülés és fennakadás nélkül végig alapozni a telet, megnyertem klassz idővel a Bükki Hardot, verettem egy rövidet a Császtán, meg egy hosszút (ki tudja mennyit) a Black Hole-on. A Mátrabérc már nem sikerült olyan jól, de „elsőre” nem olyan rossz az a hat órán belüli idő, meg legalább gyakoroltam a saras/párás futást, amit annyira nagyon utálok. Annak is tudtam örülni, hogy az utolsó 15 kilométeren csak Józsa Gábor és Szabó Áron volt nálam gyorsabb, onnantól sokat hoztam az előttem lévő srácokon. Szóval klassz volt a tavasz, Lizával tök jól összeállt a futó + kísérő párosunk, jöhetett az UTH. Két-három héttel a verseny előtt volt azért egy kis para, valami lett a pulzusommal, talán a meleghez alkalmazkodtam rosszul, de néhány nap múlva úgy döntöttem nincs semmi bajom, és onnantól újra ment minden a maga útján.
Sokat gondoltam az UTH-ra, de nem úgy, mint eddig. Volt egy csomó minden, ami miatt egyáltalán nem aggódtam. A pálya? Ha nincs is a kisujjamban, de eltévedni nem fogok. A legtöbb szakaszon már 6-8x jártam, de van ahol ennél többször is. És ha valamit mégis benézek, akkor ott a kezemen a #garmin945. Frissítés? Álmomból felkelve tudom már, hogy a Squeezy cuccaimból mikor mennyit hogyan egyek-igyak, és Liza is aranyat ér egy ilyen versenyen, ahol sok a frissítő pont, és a többségéhez oda is tud menni időben. A forma? Ez már fogósabb kérdés. Néha azt gondoltam, hogy akár 11.40 körül is futhatok, olyan jól mentem a hosszúkon, főleg a távok végén. Aztán elég volt egy szarul sikerült edzés, vagy, hogy ránézzek a rajtlistára, és máris a béka segge alatt volt az önbizalmam. De ez ilyen, ez is a móka része, hogy az ember megtalálja az egyensúlyt az ambíciói és a realitások, vagy az embert hajtani képes jótékony stressz és a dolgokat a valós helyén kezelő 40+-os hobbifutó gondolatai között. Ez többnyire sikerült is, max. Czövek vagy Dittrich Andris Strava bejegyzései ejtettek kétségbe időnként, mert a műtét óta a rövidebb távokon elég sokat lassultam, és nem volt jó látni, hogy milyen nagyot nyílt közöttünk az olló, ha gyorsan kell futni. Kész szerencse, hogy az UTH-n nem kell gyorsan futni, csak sokat.
Az utolsó héten már sokat sem kellett futnom, már csak egy tokaji terepedzés és jöhet a verseny előtti pihenős-pörgetős pár nap, ennyit kellett volna csak kibírni. De az első lejtőn más irányt vett ez a hét, fordult a boka, ehh de szar hangja volt, most is kiráz tőle a hideg. Pont ma jártam azon a szakaszon, és baszki azt a húsz métert inkább gyalogoltam. Az UTH győzelmem előtt is volt egy hasonló sérülésem, csak akkor 3 hónappal a verseny előtt, emlékszem milyen sok idő kellett, hogy újra para nélkül tudjak bátran lejtőzni. Szóval így jártam, azonnal tudtam, hogy ez nem csak egy „szokásos” csavarodás, amit 4-5 nap múlva már alig érzek. Rohadt ideges voltam, káromkodtam, mint egy kocsis, aztán valahogy lebicegtem az autóhoz. Otthon lefotóztam a bokámat, és írtam edzőmGabinak (Barát Gabi) és magicSzilvinek (Tatár Szilvi sportrehabilitáció és polinéz masszázs), hogy mi lett velem. Gabi nyugtatott, hogy hát ez most már ilyen, majd meglátjuk mi lesz, Szilvi meg írta, hogy azért ne dobjak még magamra földet, mert ahogy később fogalmazott, túl van hájpolva ez a szupinációs trauma dolog. Én persze lapátoltam azt a földet, a bokám feldagadva, egyenesen járni sem tudok, a lépcsőről fáj még lesétálni is, rohadtul nem lesz ebből UTH, ez van. Bementünk Lizával a kórházba, hogy legalább egy röntgen legyen róla (nehogy valami kis törés legyen). Törés nem volt, a felajánlott biztonság-kedvéért-gipszet pedig gondolkodás nélkül utasítottam el. Fruzsival, a tesómmal volt egy érdekes beszélgetésünk, hogy vajon az eset nem volt-e önszabotázs, például mert be voltam tojva ettől a címvédős dologtól. Nyilván kikértem magamnak, de ha őszinte akarok lenni, egész jó érzés volt, hogy lejött rólam ez a teher. Másnap (vasárnap) picit javult a helyzet, oldalra nem szeretett fordulni a bokám, az nyilván fájt is, de fel le nem volt olyan rossz. Mivel a szalagban egész biztosan nem volt nagy szakadás, + Szilvi is arra biztatott, hogy fájdalomhatárig mozgassam, így próbáltam aktív maradni vele. Hétfőn bringáztam egy ötvenest, tök jó volt, másnap pedig Anna feltett rá egy nyiroktape-et. Kedden szintén bicaj, délután pedig már jöhetett a bokámra a három irányú rendes tape. A bringázást azért erőltettem, hogy legalább ennyit kapjon a keringésem, hiszen a Nagy-Hársasig még van majdnem két hét, és a mozart 100 by UTMB-ig is három. Erősen hittem benne, hogy a Mozartra már futható állapotban lesz a bokám, és az UTH helyett így ott próbálhatok meg egy jót futni. Szerdán erős felindulásból kimentem a Harangodi-tóhoz egy próba futásra. Jó mély volt az erdőben a homok és van ott néhány nagyon meredek lejtő és emelkedő, bár nagyon rövidek, tényleg csak pár méteresek. Az első kilométereken elég merev volt a bokám, meg be is voltam feszülve, de később jobb lett és végül egész jót tudtam menni. Talán mégis van esély az UTH-ra is? De azért próbáltam okosan átfoglalni a hétvégi szállást úgy, hogy a gyerekek is velünk tudjanak jönni, gondoltam csinálunk a hétvégéből egy mini nyaralást, én meg megyek a crew-ba. A szerdai futás másnapján picit rosszabb lett a bokám, a szalag is visszadagadt valamennyire, de fájni nem fájt jobban, mégis pihentettem egy napot. Csütörtökön megszületett a döntés, hogy Lizával ketten utazunk csak, és úgy pakolok, mintha versenyeznék, mert pénteken ki akartam rendes terepen is próbálni a bokámat, mielőtt végleg lemondok a dologról.
Pénteken elindultunk hát, de Szentendre előtt még útba ejtettük Vácon Tatár Szilvit, aki megszadizta kicsit a varázsujjaival a bokámat és egy kis flossing után feltett rá egy új tape-et. A szállásról azonnal ki is mentünk Lizával a pálya végére, és szembe az útvonallal felkocogtam a sárga+ , sárga sáv vonalon a Nyerges-hegyre. Az emelkedővel nem volt semmi gond, a pálya száraz volt, a pulzus korrekt, a combjaim szépen dolgoztak, de a lejtő miatt már előre paráztam. Annyira nem vészes amúgy ez a lejtő, de a mostani állapotomban elég ijesztő volt a göröngyös szekérúttal az elején, az apróköves kavicsos oldalazós szakasszal a sorompó előtt, és a vízmosásos résszel a sárga+-on. Teljesen mellbe vágott a felismerés, hogy mennyire nem tudok most itt rendesen menni. A félelem és a sérült testrész ellenállása együtt teljesen feszültté és merevvé tett, árnyéka voltam csak önmagamnak, bő harminc másodperccel voltam lassabb kilométerenként, mint idén télen egy 30 km-es bejárás végén, pedig akkor csupa sár volt ez a lejtő. Az autóhoz érve eléggé el voltam kenődve, mondtam is Lizának, hogy hát ez ennyi, én így nem tudok 110-et futni, max túrázni, azt meg nem akarok azért. Este jött a végső csapás, elkezdett esni az eső. Elég hervasztó volt hallgatni az eső kopogását, lelki szemeim előtt már láttam is a dagadó sártengert fel a Lajos-forráshoz és a születő agyagos csúszdát a Lukács-ároknál. Reggel annyit írtam Gabinak, hogy ha eláll az eső, akkor megnézem a pályát valahol, és ha nincs túl nagy sár, úgy megfontolom az indulást. Jó eredmény nyilván nem lesz belőle, de olyan erősen vágytam az élményre, főleg a társaságra az elején és az éjszakai szakaszra, hogy most ez sem zavarna. Ki is mentünk dél körül Lajosforráshoz, gondoltam, ha itt nincs túl nagy sár, akkor nem lesz nagyon vészes a pálya. Picit elindultam a forrástól mindkét irányba, felfelé a meredeken még nem is volt olyan borzasztó, de a szekérút hozta a szokásos ragadós taknyot, hát nem dobódtam fel a dologtól. A szállásra érve aztán jött a felismerés. Egész héten mást sem csináltam, csak érveket és megerősítést kerestem, hogy ELINDULHASSAK ezen a fránya versenyen. Sokat persze nem találtam azon kívül, hogy ha nem kell kanyarodni és lefelé futni, akkor egész használható a bokám, de miért is kell nekem ehhez megerősítés. Ha kedvem van hozzá, akkor felcuccolok és elindulok, max kiszállok Lajosforrásnál, vagy majd ahol úgy érzem, hogy ki kell. Gabi kérdezte kora délután, hogy na mi a helyzet, írtam neki, hogy asszongya: „Kurva nagy sár van Lajosforrásnál. Szóval megyek.” meg egy Mandalorianos This is the way-s gif.
Szóval ez eldőlt, indulunk, ami nyilván nagy drámát nem okozott a délutánban, mert tényleg minden készen volt a versenyre, cucc összepakolva, logisztika Lizával egyeztetve, frissítés bekészítve. Pár órát próbáltam pihenni, aztán tíz körül összerendeztem magamat és még vadul leleukoplasztoztam a bokámat, hogy oldalra akkor se tudjon mozdulni, ha esetleg mégis ilyet kérnék tőle.
Úton a rajtba úgy izgultam, mint az első UTH-m előtt. Hogy lesz ez? Mekkora hülyeséget csinálok? Megéri a kockázatot? Mekkora a kockázat valójában? Mi lesz, ha nem fog menni? Sőt! Mi lesz, ha jól fog menni?? A gondolatspirált végül az nyomta el, amikor becsatlakoztam a rajtba vonuló fejlámpás csodabogarak hosszú sorába. Ilyenkor egyszerre tapintható a jókedv és az ismeretlenbe tartó futók töprengése és feszültsége, a levegőben pedig keveredik az izotóniás ital illat a bemelegítő krémek mentolos szagával. És a futókkal a sötétben együtt vonulnak a barátok, barátnők, szülők, edzők, átvágnak a szombati éjszakát élvező turisták és a spicces helyi fiatalok csoportjain. A célegyenes kordonjai mögött hosszú sorban várakoztak a futók a kötelező felszerelés ellenőrzésre. Jó buli volt a sor mellett elhaladni, inteni, pacsizni a sporikkal, mentek az oda-vissza szólások, kicsit élveztem is a figyelmet, na bakker, ez mégis itt van…Ölelés anyuékkal és a hugival, puszi és egy rövid eszmecsere Gabival, kötelező ellenőrzés és végül úgy 20 perc móka a többiekkel a rajtban. Ehh, de jó érzés volt lazán és elvárások nélkül állni egy magyar verseny rajtjában, kicsit sajnáltam is, amikor Csanya éjfélkor ellőtte a versenyt.
Tovább a teljes beszámolóhoz Tomi fb oldalára
Riska One Way Ticket Run – Földi Zsuzsi, beszámoló
Ezen a versenyen egyszerű a feladat: van egy 6706 méteres kör, egy órád van rá, hogy beérj. Óránként rajt, ha beérsz időben, indulhatsz ki a következő körre, és csinálhatod, amíg ki nem csúszol az egy órából, vagy amíg a többi futó ki nem csúszik az időből, ebben az esetben megnyerted a versenyt.
Edzőversenynek tökéletes lesz, mondta Gabi, 6 héttel UB után pont jókor van, és pont kell egy ilyen SP előtt, hadd fájjon 
Az már csak hab volt a tortán, hogy minden körben van egy kis szint is, 105m/6,7 km, a síkhoz szokott lábaimnak is jó lesz 😀
A verseny előtti 2 hét szokásos módon sűrű és eseménydús volt, négy gyerekkel tanév vége, egynek derült égből villámcsapásként új iskola kereséssel – a verseny előtti napon tudtam végre foglalkozni avval, hogy lesz végre megint egy remélhetőleg jó hosszú futós hétvégém
Az első rajt pénteken délelőtt 10-kor volt, csütörtökön délelőtt dolgoztam, utána összepakoltam a cuccaimat, délután mentünk a Balatonhoz – szállás Füreden, előtte Tihany, nézzük meg a karámot (ide futunk be, és innen van a rajt óránként).
Az egész buli központja a tihanyi Belső-tó mellett volt, Máté megmutatta hol futunk majd ki, hol be, hol van a karám bejárata, és mivel láttuk, hogy már páran felállították a sátraikat, kitaláltuk, hogy amíg én futom az átmozgatót, Gábor elkezdi felállítani a sátrat. Egy viszonylag nagy, szögegyszerűen felállítható kutyakiállításos sátrat vittem, ezért csodálkoztam, hogy a kocogásból visszaérve a sátor nem áll, Gábor meg kicsit ideges… Aztán én is kicsit káromkodtam, amikor rájöttem, hogy a sátorral valami nagy gond van valóban, tényleg nem lehet felállítani…. (eszembe sem jutott otthon megnézni, a legutóbbi használatkor oké volt vele minden, viszont rájöttem, hogy nem én bontottam akkor, hanem segítettek, valószínűleg az elcsomagoláskor történt valami gikszer, amit most szívtunk meg).
Nagyjából 10 perc után mondtam Gábornak, hogy akkor ezt most hagyjuk a fenébe, késő van (este háromnegyed 8 volt már), enni szeretnék, aludni is kéne időben, ezt a roncsot itt hagyjuk, és veszek egy sátrat a tescóban, több energiát nem vagyok hajlandó beletenni a problémába. Lett is új sátor, lett vacsorám is, szállásra f9 körül értünk. Gabival telefonon átbeszéltük még a fontos dolgokat, és hogy nagyjából mi a terv: addig menni, amíg beférek az újra indulásba, ami reálisan minimum 24 óra, de inkább a második éjszakában is futás, ami a 30+ órát jelentette.
Közben fejlámpa töltőn, rápillantok, hogy valóban tölt-e: jé, de fura a töltő csatlakozója, milyen ferde… és jé, basszus, hát a lámpa csatlakozója is milyen fura, hát ez a műanyag itt hogy elolvadt… Töltőn működik, mi baj lehet? Reggel: töltőn valóban működik, de az akksi úgy tűnik halott, hurrá… Oké, akkor napközben Gábor legalább nem fog unatkozni, úgyis kell jeget venni, szerez fejlámpát is 😀
Alvás, reggel, kávé, f8-ra mentünk Tihanyba. Rajszámot, chipet átvettem, a roncs sátrat elcsomagoltuk a foglalt helyünkről, felállítottuk az újat, egy probléma megoldva
Megérkeztek Rebekáék, pacsi, közös fotó, sátraikat ők is felállították.
Még este üzenetben megbeszéltük Lesti Bertivel, hogy lepakolta a cuccát mellénk, de a „két fa között egy sötétzöld roncs” nem volt elég pontos megfogalmazás, így amikor találkoztunk vele kávézás előtt, akkor mutattuk meg hogy hol vagyunk, jöjjön oda, így ha kell, tud Gábor segíteni neki is.
Rajt előtt volt időm még kicsit pihizni, de inkább futni szerettem volna már, haladjunk
10:00, első rajt, kíváncsi voltam a pályára, előző nap csak kb 2 km-t láttam belőle, azt sem a rendes irányban.
Első 2 km földút, egy kis részen kövesebb, az eleje szinte sík, egy meredekebb szakasszal. 2 km után 7-800 m aszfalt a városban, vagy fel, vagy le – felfele gyaloglás, lefelé kocogás, pulzus legyen 140 körül, nagyon laza, lötyögős. Városból ki a bringaútra, innen főleg lejtő a Külső tóig, 4 km, itt van a fordító. Visszafelé első kb 4-500 m kocogás, aztán kicsit több gyaloglás az emelkedőn, a városba visszaéve 1,4 km lejtő. 46 perc körül értem be, kulacs csere, sótabi, sapka vizezés, Gábortól elköszönés, ment fejlámpáért, jégért, vödörért, 3 órányi izó bekészítve az asztalon kulacsokban. Rajt, 46-48 perces körök, nyújtás, henger, sapka vizezés, sótabi, kulacs csere, újra rajt. Gábor visszaért, innentől jég a karszárba, sapkába, bár igazán meleg (nekem) nem volt. Szeles lett az idő, esőre és viharra számítottuk, aztán mégsem lett, ezt őszintén szólva nem is bántam 😀
A 8. kör után cipőfotók a Gizionoknak :D, első ötvenes pipa.
9 körül fejlámpa, egy egyszerű Petzl lámpát vett Gábor, mondta hogy a legerősebb fényerőn kb 2 órát bírnak az elemek, a közepesen meg nem tudja mennyit, de van pótelem, majd cserélünk.
Szerettem sötétben is a pályát, kicsit lassabb (49-50 perces) körök lettek, de pont jó volt így, nem volt felesleges ácsorgás a következő rajt előtt. Koffeintablettát este 7-től vettem be, két óránként terveztem egyet, és jól is működött, egyáltalán nem voltam álmos, gyaloglás közben sem jött a „mindjárt elalszom menet közben” érzés.
Valamikor 10 után a bringaút mellett Neubrandt Józsi (Gizion) állt a bringaút mellett, kijött szurkolni, mire visszaértem a karámba, Rebekáék már a „rendelt” jégkrémet ették, amit Józsi hozott nekik
Gábor lefeküdt aludni 11 után, izóm volt elég bekeverve, extra dologra nem volt szükségem.
A 13. vagy 14. körben rohadtul nem volt kedvem az egészhez, mondtam is Bertinek a karámban hogy most úgy kevésbé szeretem ez azt egészet, de mivel rendszerint 13 óra futás után jön egy ilyen gondolat, nem süllyedtem bele az önsajnálatba, bevettem egy koffeintablettát, és hajrá.
A 15. körben a földutas részen megjelent velünk szemben egy nagy túraendúró motor (BMW volt, valami nagy GS lehetett), teljesen feldobozolva, utassal. Rögtön arra gondoltam, hogy basszus, szegények, ez mekkora gáz, jól elkavarhatta őket a navi, ha éjfél után még nincsenek a szállásukon… Nagyjából erről dumáltunk pár szót a körülöttem levő srácokkal, amikor egy parádésat estem, de szerencsére tudtam úgy borulni, hogy a térdem extra nagy ütést nem kapott, csak horzsoltam. Röhögtem is, hogy na, végre, már vagy 2 éve nem estem, ideje volt 😀 A kör végére meglett a 100 km, ez is pipa.
Az esésem utáni körön Berti jött velem végig, itt is köszi a társaságot , és nagyon meglepődtem, amikor a karámba érkezés előtt 10 másodperccel mondta, hogy akkor ő most leadja a chipet, átveszi az érmet, részéről ennyi… Szerencsére nem sérülés miatt állt meg
Következő kör, minden klassz, kivéve a fejlámpa fényét, upsz, elemet kellett volna cserélni, a leggyengébb fényerőn bírja csak. Na nem baj, szépen lassan letudtam a földutas részt, az aszfalton is túlleszek, legalább jobban figyelek, hogy ne essek pofára megint.
A bringaúton a városba visszafelé a kaptatón az előttem gyalogló srác kicsit furán ment, láttam rajta, hogy valószínűleg elalvás határán van, mellé álltam, visszahúztam az aszfaltra, és mondtam neki hogy akkor én most inkább nem hagyom egyedül, megyek vele, mielőtt beszédül a bokrok közé. Kapott tőlem egy koffeintablettát, gyaloglás közben szorzótáblát kérdeztem tőle, így legalább ébren tudott maradni. A város határa előtt elkezdett kicsit fájni a jobb talpam – hú, ha beérek, talpat is hengerezni, el ne felejtsem, szerencsére csak 1,5 km, az alatt nagy baj nem lehet. Aha, hát nagyjából 15 lépés múlva annyira fájt, hogy az utolsó lejtős 1 km-en is csak sántítva tudtam gyalogolni, a majdnem elalvós fiú szerencsére itt már futva rendben volt, így egyedül bicegtem végig a maradékot. Itt azért átfutott minden az agyamon – talpi bőnye gyulladás, az rohadt nagy szívás lenne, az nem két hét alatt jön rendbe, nemnemnem, az nem lehet. Eddig soha nem fájt, lehet hogy csak koffein kell, és szórakozik a testem, hogy hagyjam abba ezt a hülye futást most, és húzzak aludni? De hát álmos se vagyok, el se fáradtam még, kedvem is van futni, mi a szar ez? Beértem, 55 perc körüli kör lett, Gábor már ébren volt, gyors elemcsere a lámpában amíg nyújtok, hengerezem a vádlim-talpam: rohadtul fáj. Koffeint még a körön a vége előtt bevettem egyet, az rajtra pont hatni fog, ha nincs gond, a fájdalom is el fog tűnni. Egy kicsit viselhetőbb a fájdalom a nyújtás után, a következő rajtba beleférek, indulok is. Kocogok pár lépést, hááát, nem túl jó, de hátha javul közben. Aztán hamar kiderült, hogy csak gyaloglás megy, fáj ez a talp, aztán nagyon hamar a gyaloglás is erősen sántítva – 550 m után úgy döntöttem, nem ér ez annyit, hogy tönkre vágjam esetleg a lábam, és ugorjon miatta az őszi verseny. Nagy levegő, kurvaélet, megfordultam, és visszasántikáltam a rajtba, leadtam a chipet, ez most ennyi volt, 116,6 km az órám szerint.
Nagyon szomorú voltam, de még jobban rettegtem, hogy komoly gond van a talpammal. Abban bíztam, hogy mivel eddig nem volt ilyen problémám, és most nem terheltem rá, talán megúszom egy rövidebb pihenővel az egészet, és tudom rendesen folytatni az edzéseket, hiszen szeptember végén dolgom van Athénban
Összepakoltunk (Gábor leginkább), autóba ültünk, két óra múlva már Gábornál zuhanyoztam, bevettem egy gyulladáscsökkentőt, és aludtam 3-4 órát. Ébredés – hohó, hát ez klassz, rá tudok lépni a lábamra, tuti nincs nagy gáz! Fájogat, de nem elviselhetetlen, annyira feszül csak, mint szokott egy-egy hosszú után.
Tomival (masszőr) és Gabival egyeztetve még aznap délutánra intéztem időpontot traumatológiára, hogy kizárjuk a komolyabb sérülés lehetőségét (fáradásos töréstől tartottunk), szerencsére egy nagyon jó fej és futósérülésekhez nagyon értő doki vizsgált – rtg negatív, nincs törés, van viszont achilles-in gyulladás, ami nem vészes még, a talpi bőnye gyulladást is valószínűleg megúsztam, és nagyon jól tettem, hogy nem keménykedtem, hanem megálltam. Futásra is engedélyt adott, pár nap pihenő elég (de bringa és úszás már akár azonnal is lehet), aztán tesztelni, hogy fáj-e: ha nem fáj, mehet tovább minden edzés. Na, itt múlt el a hajnali szomorúság egy része, nem rontottam el semmit. Hogy miért pont ezen a versenyen és ebben a körben jött a fájdalom, senki meg nem fogja mondani, jöhetett volna akár a 3., vagy a 30. körben is, vagy előző nap az átmozgatón, vagy később, akár a SP előtt egy héttel. Vagy a SP-on… Nem örülök hogy verseny közepén történt, de inkább itt, mint 3,5 hónappal később, Athén és Spárta között félúton…
Vasárnap elmentem úszni, hétfőn és kedden bringáztam, lábam teljesen jól van – annak baromira örülök, hogy csak ennyi lett, egy félig teljesített versennyel megúsztam az egészet.
Az egészben az viszont nagyon nehéz nekem, hogy még nem adtam fel versenyt, ez volt az első. Még úgyis feladásnak élem meg, hogy tudom hogy az utolsó körről nem értem volna be időben, és tudom, hogy ez volt az egyetlen ésszerű döntés akkor és ott, ez nem azon múlt, hogy van-e kedvem, vagy erőm futni, vagy mennyire vagyok kemény, és mennyire bírom a fájdalmat. Ezen még sokat kell dolgoznom, hogy ne kudarcnak, rossz eredménynek tartsam ezt a 17 óra/116 km/1800m D+-t – szombaton délután még úgy gondoltam, hogy ó, túl vagyok rajta, már nem is zavar, ma azért érzem, hogy ez nem ennyire egyszerű. Valószínűleg kellett már egy „pofon”, hogy értékelni tudjam a korábbi rohadt kemény versenyeimet, és remélhetőleg előbb-utóbb erre a 116,6 km-re is büszke leszek, de még nem megy, legfeljebb annyiban csak, hogy nem csaptam szét a lábaimat jobban. Első lépésnek ez talán pont jó is lesz
Frissítés: óránként egy adag i:am Mineral and Energy drink, minden óra végén egy sótabletta a karámban, éjjel két óránként egy koffeintabletta, napközben hűtés (jég).
Köszönöm Gabi a felkészítést, ha valaki azt mondja nekem 5 éve, hogy 18 óra és 116 km után azt mondom, hogy a francba, még el se fáradtam, hát tuti kiröhögöm
Köszönöm masszőr Tominak a heti kínzásokat, nélküle valószínűleg most nem 4 napot, hanem 4 hetet lenne kihagynom a futásból.
Köszönöm Gábornak a verseny 18 órája alatt a supportot és előtte-utána is a mindent ❤
Mozart100 – Belus Tamás, beszámoló
(105 km, +5000m szint, a saját mérésem +4300m) 12h16m, 28/564)
Idén az UTMB Mont-Blanc új versenysorozatának ez a Salzburg melletti csodaszép verseny is tagja lett. 2018-ban már futottam itt, akkor is a leghosszabb 100+ km-es távon. Voltak gondjaim azon a versenyen (is), de ennek ellenére csupa szép emléket hagyott bennem, terveztem, hogy még visszatérek valamikor. Süvöltős Bence barátom a közelben lakik, így Lizával a szállás kereséssel sem kellett bíbelődnöm, úgyhogy még tavaly be is neveztem az idei versenyre. Valahol úgyis kellett UTMB “követ” szereznem, és hát hol, ha nem itt 
Pénteken tudtunk csak utazni, délután rajtszámátvétel, átnéztük Lizával a másnapi logisztikát, frissítést, ilyesmiket és próbáltunk pár órát aludni. A hajnali kelés most sem esett jól, de a rajt felé kocogni (bemelegítést mímelve) a pirkadó salzburgi óvárosban egészen különleges élmény volt. A környező kis utcákból csendben, kis csoportokban érkeztek a futók, akkor is megtaláltam volna a Kapitelplatz-ot, ha fogalmam sem lett volna, hogy merre van. Jó sokan összegyűltünk a rajtba, több mint ötszázan, és a mezőny is kimagaslóan erős volt, a 714-es UTMB indexemmel a legjobb harminc közelében sem voltam a rajtlistán (756-al lehetett felférni a top 30-ba). Mivel magamhoz képest egészen durva sorozatból érkeztem ide (két hete UTH, múlt héten Nagy-Hársas Ultra), ezért nem voltak és nem is lehettek komoly céljaim: szépen biztosan beérni, begyűjteni a három UTMB kavicsot, nem rásérülni a 20 napja kiment bokámra, és egyáltalán, nem belepusztulni a várható 30+ fokos kánikulába. Szóval klasszikus evős-ivós nézelődős menetet terveztem. Az első 10 km meg is erősített, hogy felesleges ma erőltetni a dolgokat, ólomlábak, nehézlégzés, de legalább a pulzus nem szállt el. Ugyanaz történt, mint egy hete a Nagy-Hársason, túl fáradt voltam ahhoz, hogy el tudjam futni… Az első 30 km kifejezetten könnyű, kevés szint, zéró technika, patent osztrák falvakat összekötő szekérutak, és az én ízlésemnek kicsit túl sok aszfalt, de legalább haladni lehetett. Tíznél a hatvanadik hely körül csekkoltam, 20 km-nél találkoztam először Lizával. Nem volt még túl meleg, úgyhogy itt még nem depóztam sokat, de a szisztematikus evés-ivást már itt elkezdtem, készültem a közelgő forróságra. 110 perc alatt lement 5 Squeezy Sports Nutrition Magyarország gél és drink gél, + másfél liter folyadék, vegyesen víz és squeezy izó. Liza a verseny után elsztorizta, hogy egyrészt nem néztem ki valami jól ezen a ponton (mert nem is voltam túl jól) illetve, hogy szinte senki nem állt meg normálisan frissíteni, csak én. Hmm…. Tovább a könnyű részen, ki a tanyai-falusi Ausztriából, be a Salzburg környéki tavak hétvégi kikapcsolódást kereső pezsgő tömegébe, először a Fuschlsee mellé. Kicsit kezdtem jobban lenni ezen a szakaszon, valahogy elkaptam a ritmust, a lejtőkön sem féltettem már annyira a gyógyulófélben lévő bokámat, úgyhogy előztem is párat, bár főleg az emelkedőkön. A Fuschlsee mellett már megmutatta erejét a nap, pedig még csak háromnegyed nyolc volt, úgyhogy itt már a szokásosnak mondható 2 perces depózást csináltuk Lizával. Ment a fejemre a jeges vizes öntés, pár falat kaja, pár korty innivaló, Squeezy só és amino + a friss mellény feltöltve a gélekkel és a kulacsokkal. Itt váltottam le a fejpántot egy jobban vizezhető Buff-ra, plusz a nyakamba került az Ultra-Trail Hungary-ra készült jégtartós csősál is, egyelőre még nem túl sok jéggel. Innen jött a pálya nehéz része, 30 km két nagy heggyel és két papíron egészen vacaknak ígérkező meredek lejtővel. Az első hegy a Zvöfelhron volt, 900 méteres emelkedés egyben, amiből az első 6-700 szépen futható, csak a vége volt gyaloglós-mászós. A kényelmesen kanyargó, napnak kitett szerpentinen szépen visszaelőztem azt a 8-10 futót, akik elhagytak a ponton a hosszabb frissítésem miatt. A mászós rész vége felé volt a frissítő pont, ahol csak leküldtem egyet a halomban álló Red Bull cola-ból, lábaink alatt a Wolfgangsee, és el is kezdtem a lejtőt, ami végül közel sem volt olyan nehéz, mint amire számítottam. Picit azért bántotta a cipő a Hársason megnyomorodott lábfejemet, de ennyi. Meg amúgy sem toltam nagyon, sok volt még innen, a nagy meleg még előttünk volt, és azért a bokámra még így is jobban ügyeltem, mint máskor. Közben utolértem a rövidebb ultra táv mezőnyének végét, innentől a célig kétszáz ultrás sporit előztem meg, az ilyen mindig kicsit változatosabbá teszi a versenyt.
Tovább a teljes beszámolóra Tomi sportolói fb oldalára
baratrunning.com 