ultrafutás
UTH-Szent László Trail – Szabó László, beszámoló
Valószínűleg nem lesz rövid, úgyhogy vagy dupla kávét főzz le, ha el akarod olvasni, amíg a végére érsz, vagy jó lassan kortyolgasd a szimplát! Keresem még, hogy mi lehetene egy jó alcíme ennek a beszámolónak. Majd amire a végére érek talán eszembe jut valami frappáns. Ha nem hát akkor így marad. Egyébként, ha magát csak a versenyt nézném a rajttól a célig akkor biztosan valami olyasmi lenne, hogy háború a gyomrommal, vagy az ISO bosszúja. De ez a beszámoló nem csak ezt az idő sávot öleli magába. De eljutunk majd ehhez a részhez is.
Az utolsó pozitív beszámoló majdnem 1 éve a Szentendre Trail-ről született tőlem. Azóta csak egyet írtam a sérülés miatt feladott Vadlán 54-ről, ami annyira letargikusra sikerült, hogy Gabi inkább megtartotta ezt négyszemközti olvasásra. Nem is baj. Sőt…
Az utána lévő időszak az valami olyan mélyre vitte az életem sporthoz kötődő részeit fizikailag és mentálisan is, hogy voltak napok (szinte csak olyanok), amikor komolyan gondolkodtam rajta, hogy akarom-e én ezt tovább csinálni. Az edzések szarul mentek, gyanakodtam én már mindenre. Lime kórra a begyűjtött kullancsok miatt. Covid típusú fertőzésre, mert amikor nem tudod mitől vagy szarul, csak szarul vagy, akkor ez már egy magyarázat lehet rá. De diagnosztizálva semmi nem lett. Gyakorlatilag 2025 utolsó negyede ebben a kiváló hangulatban telt el. És ha az emberben dolgoznak a kétségek, akkor az univerzum általában megadja rá a lehetőséget, hogy megrágd mit is szeretnél a jövőben. Ezt nekem egy bokaficammal adta meg rögtön január elején. Lehetett gondolkodni, hogy akarom-e még a futást. Ha nem, milyen jó lesz már pihengetni itthon meló előtt, vagy után… Itt az alkalom az előpróbának. Pár nap alatt világos lett. Hát persze, hogy futni akarok. Mikor mehetek már? Regeneráció, boka erősítés, próba kocogás napról-napra, hétről-hétre.
És itt valami átkattant bennem minden tekintetben. Ha bizonyosság van, hogy mit akarsz akkor jön a motiváció, jönnek a jól eső edzések.
A mérlegre állva rájöttem, hogy nem kevés plusz is felszaladt ahhoz képest, amit a futáshoz ideálisnak tartanék. Úgyhogy meg kellett reformálni némileg a kajálásomat is. Úgy számoltam, hogy nagyjából 7 kg-t kell ledobni magamról. Ezt kicsit még túl is toltam. Volt, hogy 9 kg-mal mutatott kevesebbet a mérleg az induló súlytól az UTH előtti héten.
Valamikor a Bodri Trail után felvetettem Gabinak, hogy ha lehet tegyünk be még egy futó edzést a heteimbe, mert úgy éreztem kell ahhoz, hogy stabil tudjak lenni 84 km-en keresztül. Nem kellett tőle kétszer kérni. 🙂
Így kerültem a Pünkösdi hétvégére szerintem életem futó formájába. Edzettséget, stabilitást, állóképességet nézve abszolút az eddigi legjobb csomaggal állhattam oda a rajtba vasárnap éjjel 2-kor, nagyjából 1 óra alvással a verseny előtt (na jó ez nem volt így ideális).
Mentálisan teljesen rendben voltam. Ha valamit igazán akarok, akkor ez a része nekem viszonylag könnyen megy. Fókusz van, akarat van, és végig is megyek. Célidőre nem vagyok elég kompetitív, de célkapura igen. És ezt a kaput igazán akartam.
A mantrák megvoltak és előre elhatároztam, – mivel a pálya teljes hosszát ismertem – hogy mindig csak a következő frissítő pont létezik. Nem gondolkodom Dobogókőnél, hogy milyen szar meredek lesz a Vöröskő, mert rohadtul nem számít ott akkor még, és csak szétesek tőle meg a beláthatatlan távtól. Mindig csak a következő frissítőpont és az odáig tartó út a lényeg. Az a fókusz.
Nyugodt és koncentrált voltam a rajtban. Az előre beharangozott “csendes rajt” hála az égnek nem volt csendes, úgyhogy még a hangulatát is imádtam. Az első olyan rajtom volt ami éjszaka, sötétben zajlott. Tetszett a feeling. Visszaszámlálás, rajt…
Na és ami ezután történt fizikálisan teljesen más volt mint amit elterveztem. 🙂
Miért is lenne valami egyszerű és tervszerű, ha lehet az ellenkezője is. Na jó, mondjuk az a része, ami rajtam múlott azt azért próbáltam a jó mederben tartani. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy az elejét nem futom el. Ez pipa. Ennek ellenére már úgy ömlött rólam a víz 5 km után, mintha dél lenne és tűző nap. Folyadék pótlás ment, viszont a Lajos forrásnál már elkezdtem érezni a gyomrom. Jó dolog az ivás, csak az már nem annyira, ha az nem akar felszívódni. Az előre, hónapok alatt begyakorolt és működő frissítés gyakorlatilag másfél óra alatt omlott össze. Dobogókőre úgy értem fel, hogy a tervezett szénhidrát mennyiséghez képest már mínuszban voltam. Ennek ellenére az időm abszolút a tervezett volt.
A ponton várt a párom és a tesóm. Ők voltak a csapatom. Plusz egy ismerős, aki a párját frissítette, de mellette nekem is nagyon sokat segített mindenhol, ahol találkoztunk. Próbáltam kicsit magához téríteni a gyomrom, meg lehűteni magam a kútnál. De a dömösi frissítőig sem változott semmi. Tempó ment, a szénhidrát kevésbé. A hasam hol kotyogott, hol görcsölt, de távozási szándékot egyik irányba sem jelzett komolyabban. Pedig lehet jobb lett volna utána. Ez így elég patt helyzet volt. Ennek ellenére a Vadállóra, majd onnan a Prédire egészen jó tempóban sikerült felmászni. Úgy éreztem inkább a felfelék mennek, mert ott nem rázkódik a hasam. Kis öröm is öröm. Lepencére lefelé egy-két félreállást leszámítva, ahol pár másodpercet megint gondolkodott a gyomortartalmam, hogy kint vagy bent (végül mindig bent) folytassa a napot, haladtam rendesen.
Az időm még a lepencei ponton is rendben volt. De mihez képest is volt rendben?
Úgy számoltam, hogy a Sub 12-höz nagyjából életem futónapját kell kifognom. Ez elég gyorsan eldőlt, hogy nem az a nap lesz. Viszont a vastagon Sub 13 az bennem van és ezzel az idővel én maximálisan boldog lettem volna. Szóval ehhez képest a részidőm simán jó volt. Meg a lábaim is. A világon semmi baja nem volt a lábaimnak. Ami nálam ritka és örömteli. Fejben is stabilan tartottam magam. Egyedül még a dobogókői mászáson jöttek negatív gondolatok, hogy ez ilyen állapotban hosszú nap lesz, de hamar elhessegettem őket és azt mondtam, hogy előbb-utóbb rendben lesz az is, ami most nincs. Csak haladni kell.
Na vissza Lepencére. Frissítés. Mivel az ISO abszolút nem akart menni megígértették velem, hogy tolok egy gélt, aztán ha bentmarad az sem baj, ha kijön akkor meg megtörtént a reboot és akkor annak örülünk. És ezen a napon ezzel lett meg a megoldás. Gél be, pár perce rá szétlövés a bentmaradásért az út szélén, majd haladni tovább. Szinte minden egyes alkalommal ezt el kellett játszani, de minden egyes alkalommal bent maradt, ami bement. Ez szűk óránként jelentett egy gélt és egy félreállást. Viszont a köztes időben viszonylagosan nyugodt gyomorral tudtam haladni. Leszámítva a Pilisszentlászló -Visegrád közötti szakaszt, mert ott vagy kiesett egy gél az övemből vagy nem készültem eléggé erre a megoldásra fel Lepencén, de ott nem volt gélem. Maradt a már felhigított ISO, ami megint megkotyogtatott. Elképzelésem sincs, hogy egy elvileg hígabbra kevert cucc, aminek ugyanaz az összetevője, miért nem tudott működni aznap a géllel szemben. Ez még rejtély számomra.
Visegrádra így elég rottyon, de beértem. Itt magamhoz vettem az összes gélt, ami be volt készítve. Volt azért bőven. Be is toltam ott egyet helyben. Jöhetett a jégtartós sál, sapka, karszár, mert addigra már megjött a meleg is. Terv szerint innentől a segítőimmel már nem volt találkám. Pap-rétre nem akartam, hogy begyalogoljanak helyismeret hiányában, meg amúgy sem. A Skanzennél meg van minden, amivel össze tud rakni a crew arra a maradék 7 km-re.
A Fellegvárhoz felfelé nagyjából rendben voltam. Fent, – ahogy tavaly, idén is – fejben röhögök a “teraszos turisták ábrázatán”, akik nem nagyon értik kik vagyunk, mik vagyunk, és miért vagyunk ott, koszosan, csapzottan, büdösen, és miért örülünk úgy a kút vizének, mint a középkori filmekben az éhező koldusok a száraz kenyérdarabnak. Ez a látvány mindig feldob. 🙂
Innen Pap-rétig hol jobb, hol lassabb tempóban, de haladtam. Azt persze láttam, hogy már lassulok, de még mindig rendben voltam. Fájdalmam nem volt, csak fáradtság. Az meg ezzel a sporttal jár, úgyhogy említést sem érdemel.
Ponton jég, víz, hűtés, mosakodás és jöhetett a két utolsó tüske. Jött. Meg is csapott. A Vöröskő még csak kicsit, de ha a futásban lenne rászámolás, akkor a Nyergesen már biztos kaptam volna egyet. Ott jött ki az a szénhidrát hiány, amit okozott az egész napos harc a gyomrommal. Elfogyott az energia. És hiába volt rendben a lábam, nem görcsölt nem fájt.( Ez a jövőre nézve mondjuk azért több mint bíztató.)
Azért a tetőre valahogy csak feljutottam, de innentől már szinte egészen a célig csak vánszorogtam az addigi önmagamhoz képest. Persze a tempónak az sem tett jót, hogy ezen a szakaszon már kaptuk telibe a napot árnyék nélkül. A Sub 13 már bőven a múlté volt. De valahogy nem voltam csalódott miatta. A Skanzeni pont és a szentendrei kutak még percekre tudtak javítani az állapotomon kb annyira, hogy ne főljek meg teljesen, de nagy futást már nem tudtam rendezni a patakparton sem. Pedig egyszer tök jó lenne itt verseny végén legalább 6 percesben rohanni. 🙂
Azért a belvárosi macskaköves részre még össze tudja szedni magát mindenki, így én is végig futottam a kis hídtól a célig. Jöttek a tapsok az emberektől és kiderült, hogy hiába változott a rajt-cél helyszíne. Ez ugyanaz a felling. Max egy kicsit jobban kell erőlködni fel a templomhoz. 🙂
A célkapu, amit akartam már mögöttem, a vizes törölköző és az érem a nyakamban. A párom és a tesóm mögöttem álldogálnak, amíg kicsit megnyugszik a szervezetem a pihenő padon. Nincs ennél jobb érzés egy teljesített ultra után. Ez a napom az övéké is, meg persze Gabié az edzőmé is. (Hiányoztál onnan! ) Köszönöm nekik. Hálás vagyok mindenért.
Aztán miközben a jutalom pizzáinkat ettük és a korsó csapolt búza sörömet kortyolgattam Szabi a Pék éttermében, beszélgettünk az élményekről. Eszembe jutott az, hogy honnan jutottam el idáig. Az jutott eszembe, hogy a térd műtéteim után hány évig mondogattam magamnak, hogy én már nem tudok futni… És nem is futottam. Aztán valahogy csak elkezdtem.
És mostmár azthiszem gondolhatom azt, hogy egy kicsit még is tudok futni.
UI: Alcím nem lett. 🙂
Ultrabalaton, 4 fős csapat – Majré/Ficzere Juli, beszámoló
Évek óta hallgatom, hogy a Balaton körül csapatban futni milyen óriási élmény. Tavaly, amikor Andit és Ritát kísérhettem a BSZM-en végre megtapasztalhattam a hangulatát, és engem is megérintett az érzés, hogy ezt egyszer át kell élni. Így aztán nagyon megörültem amikor Andi meghívott, hogy csatlakozzak egy általa szervezett 4 fős női UB csapathoz.
Utólag nagyon szerencsés dolognak tartom, hogy ez egyikünknek sem a tavaszi főversenye volt, így nem volt akkora a nyomás rajtunk. Vagy tévedek csajok? Kihívásként tekinettünk rá természetesen, de alapvetés volt, hogy a megadott pulzuszónát tartva teljesítsük ezt a versenyt.
Miután én hajlamos vagyok túlizgulni egy-egy versenyfelkészülést, itt szerencsére nem volt elég időm elmélyedni ebben az izgalomban, mert a három héttel korábbi Bükki Hard vitte a fókuszt.
Ahogy közeledett a verseny napja, egyre több kérdés merült fel bennem, hogyan fog működni az egész logisztika. Leginkább az újra indulásoktól tartottam. A szakaszbeosztás szerint ötször kellett mindenkinek futni 8-14 km közötti távot.
Csütörtök délután utaztunk Balatonfüredre. Elfoglaltuk a szállásunkat, majd szaladtunk a versenyközpontba, hogy még találkozhassunk Dóriékkal. Átvettük a rajtcsomagot, fotózkodtunk. Én ámultam és bámultam a körülöttem lévő forgatagot, és próbáltam tudatosítani, hogy eljött a pillanat, holnap négyen körbefutjuk a Balatont. Ááá most is libabőrös vagyok, ahogy ezt írom.
Péntek reggel a hivatalos rajtunkhoz képest kb. 15 perc csúszással hívtak bennünket a célterületre. Meli volt a kezdő emberünk, közös fotóra összeálltunk, jól megöleltük egymást, csippantás és kezdetét vette egy fantasztikus utazás. Mert számomra az volt.
Meli úgy bekezdett, hogy mind a hárman éreztük itt nincs mese nekünk is oda kell tennünk magunkat. Így is lett, mindenki kihozta magából amit lehetett.
Az egész csapat olajozott gépezetként működött egész nap. Peti -a legjobb „Support” kategória győztes szerintem- minden váltás után határozottan terelt minket a buszba, és vitt át a következő váltópontra. Szinte mindig a váltópont közvetlen közelében parkolt a busszal, a következő futónak jelezte, mikorra kell elkészülnie a váltáshoz, adta a férfi energiát amikor szükséges volt ebben a csirkebuszban. Profi volt na! A csajok amikor futni kellett akkor a megadott pulzuszónán elérhető max. tempót tartva futottak. Majd a pihenő időben szárazruha csere, evés, ivás, nyújtás, pihenés rutin ment.
Milyen volt a hangulat a verseny alatt? Csütörtök este megbeszéltük, hogy a fáradtság generálhat feszültséget, de ha valami csúnya dolog el is hangzik azt az UB-n hagyjuk:-) Igen, nem tagadom, este felé a negyedik váltásnál már nem mosolyogtunk annyit, már nem volt kellemes aromája a busznak, sosem találtam meg elsőre a táskámban amit kerestem, már nem estek jól az ízek…
Mindezek ellenére egy szív és egy test voltunk 18 óra 35 percen át, és persze előtte és azóta is.
A dobogós helyezés nagy meglepetés volt (legalább is nekem). Miután kora délután rajtolt az utolsó négyfős lány csapat, a helyezésekkel egész nap nem foglalkoztunk. Ha jól emlékszem késő este amikor negyedik váltást futottuk mondta Andi, hogy szinte biztos a dobogó. Az utolsó szakaszra ennek tudatában mentem ki. Már nem érdekelt, hogy fáradt vagyok, hogy baromi hideg van, hogy egyedül vagyok a sötétben. Csak futottam ahogy bírtam. Amikor ráfordultam Balatonfüreden a Tagore sétányra az fantasztikus élmény volt. Ezt a sétányt mindig csak fényes nappal, zsúfolásig tele emberekkel láttam. Most egy lélek sem volt ott, csak én a fényes kő, tőlem balra a Balaton. A célban természetesen ott vártak a csajok, lelkesen kiabálva, mosolyogva. Egy utolsó csippantás, majd célfotó.
A díjátadóra vasárnap újra leutaztunk Balatonfüredre. Örömteli nap volt, köszönöm nektek és Gabi neked!
A csapat tagjai: Üsztöke Andrea, Székesváry Melinda, Faluvégi Rita, Üsztöke Péter(crew) és én.
18 óra 35 perc, kategória III. hely
Ultrabalaton, páros teljesítés- Orbán András, beszámoló
Idén másodszor indultunk az UB-n férfi párosban. Tavaly másodikak lettünk, egy óriási hajrában az utolsó pillanatban hagytuk le a harmadikat. Végtelenül boldog voltam akkor — egy pár hétig. De aztán elkezdett bennem motoszkálni, hogy van annak a dobogónak még egy magasabb foka is, és vissza kellene még egyszer jönni megpróbálni meghódítani. A tavalyi 16:23-as időnk majdnem minden korábbi évben első helyet ért volna, de 25’-ben kereken 16 órával lettek elsők. Ez 4:36-os tempó. Egy fotelből álmodozva nem tűnt lehetetlennek.
Idén egy új név alatt (Eagles) de ugyanabban az összeállításban, Nicolò-val indultunk el. Nicolò (28) baromi sokat fejlődött az elmúlt egy évben, és nekem (47) is sikerült megfordítani az ilyenkor már szinte kötelező lassuló trendet és decemberben mindketten egy erős maratont húztunk be Pisa-ban (Nico: 2:46, én: 2:53). Nekem sajnos viszont az idei év első pár hónapjában több kisebb betegség / sérülés tarkította a felkészülésem, ezért igazából a tavalyi 4:45-ös tempót éreztem reálisnak és bíztam benne, hogy Nicolò hoz a tavalyinál jóval erősebb 4:30-at.
Taktikánk nagyjából ugyanaz volt, mint 1 éve: minden ponton cserélünk nagyjából tehát 10 km-enként. Késői rajt időpontot választottunk, hogy minél több információ álljon rendelkezésünkre a többi csapatról. (mivel tavaly pódiumon voltunk, választhattunk rajt időpontot). Az eltolt indulás miatt sokszor a verseny közben nagyon nehéz tisztán látni, a runtiming honlapja meglehetősen nehezen használható, és nagyon sok adat hiányzik róla. Az AI korában ez már nem lehet probléma, úgyhogy az előző nap Nico lekódolt gyorsan egy saját felületet, ahol szépen minden idö- és sebesség adat gyönyörűen látszik. A verseny közben ezt használtuk és innen pontosan láttuk, hogy milyen pozícióban milyen hátrányban vagyunk, és hogy hogyan mozognak a többiek.
Na, de ne szaladjunk előre! A legnagyobb melegben 12 órakor indultam. A téli edzésben elszoktam már ettől a hőségtől, de ettől függetlenül simán 4:25 körül teljesítettem az első szakaszt számomra is meglepő módon. Próbáltunk profin készülni, és a kísérő autóban volt nálunk jégkocka is, amit azonnal be is vetettem a szünetekben, hogy a hőmérsékletemen lejjebb vigyem.
A második szakasz a kedvencem, Zánka – Szepezd – Révfülöp, ahol a nyarainkat szoktuk tölteni, itt minden bokor ismerős. Dög meleg volt viszont, és itt már nem jöttek a 4:25-ök, inkabb 4:30-4:35, de még ezzel is elégedett voltam.
A harmadik szakasz dimbes-dombos, egyértelműen egy nehezebb szakasz. Persze az UB-n ez semmi, de igazából már 30 km van az ember lábában és azt már érezni. Viszont tavaly itt már kezdett rendetlenkedni a gyomrom, ami idén elmaradt, úgyhogy ennek örültem, de 30-hoz képest már fáradtabb voltam a nagy meleg (és a kissé magasabb mint tervezett tempó miatt). Reméltem, hogy nem futottam el az elejét!
Negyedik szakasz a leghosszabb, majdnem 14km. A Balaton nyugati partján futunk, ez az egyik legszebb rész szerintem. Eddigre már 4:33-as átlagot mutatott az órám, és én csak annyit tűztem ki célul, hogy tartani minden áron. Tavaly itt lettem rosszul a gyomrommal, ezért itt nagyon óvatos voltam, inkább kevesebbet sokszor. Mivel volt biciklis kísérőm (örök hála Kurucz András!), így több opciót is “magammal” tudtam vinni és az adott pillanatban választani. Ekkor már átálltam a fél gél (15g) per 3km-es rendszerre az eredeti 1 gél / 6km-ről. Gyomor oké volt, de az első maraton után már fáradt voltam. És még mindig nagyon meleg volt.
Szünetekben persze nézegettem, hogy hogy áll a verseny. A második helyen álltunk, ami egyrészt szuper, de volt egy Bódis Run nevű csapat, amelyik teljesen más ligában versenyzett. 4:10 körül zúztak, és minden ponton csak nőtt az előnyük (ekkor már 25 perc!). A prediktált célidejük 14:xx volt, amit felfogni sem tudtuk. A korábbi évek eredményeinek átböngészése során egy 15:55-ös időt gondoltunk a pályacsúcsnak. Mórocza Andi nyilatkozta tavaly, hogy szerinte annyi és ő futatta pár éve. Szóval a 14 óra elég demoralizáló volt. Ráadásul a harmadik és negyedik helyezett is csak pár perccel volt mögöttünk, szóval nemhogy az első hely tűnt lehetetlennek, hanem még a dobogó is kétséges volt. Ez lelkileg nekem egy nehéz pont volt, mert tudtam, hogy a 4:35-öt nehéz lesz tartani…
Az ötödik szakasz rövidebb is, és valamivel hűvösebb is lett. A szakasz végén már a fele jön, onnan már “közeledünk” nem távolodunk 😄Itt csatlakozott a kísérő csapathoz az edzőm, Korányi Balázs, akinek a jelenléte nagyon sokat dobott a hangulatomon. Ő a nyugodt erő, semmi sem probléma, mindent megoldunk. Tőle maximális figyelmet is kaptam, ami nagyon jól esett.
A hatodik szakaszra hűvösebb lett végre, illetve megnöveltem a bevitt szénhidrátot (15g / 2km) és ettől hirtelen “repültem”, 4:30 alatti kilométerek jöttek sorjában. Zenét is betettem, és hirtelen a zónában voltam. A szakasz végére jött a hír, hogy csökken a különbség az elsőhöz képest, már “csak” 15 perc. Lehet, hogy fáradnak? Lehet, hogy van még esély akár győzni is? Visszajött a remény. Mivel a Bódis Run két órával korábban indult el mint mi, így mi “láttuk a jövőt”, láttuk, hogy a következő szakaszokon milyen tempót futottak, és hogy nekünk mit kell futnunk, hogy megközelítsük őket. A késői indulás nagy előnye…
Furcsa formátum ez a páros: igazából egy csapatban vagy a társaddal, de egyszer sem találkozol vele, leszámítva azt a pár másodpercet, amikor átadod a csipet. Szóval egymásról mindig csak közvetett információnk volt, az “autón keresztül”. Én azt a hírt kaptam, hogy Nico jól van, és bírja. Nekem is bírnom kellett. A hetedik szakaszt becsülettel lefutottam, nem lassultam, az órám a 70 km átlagának 4:34-et mutatott. A gélek már nem mentek olyan jól, próbálgattam mást, izót, cukros teát. A szakasz végére fáradt voltam és a gyomrom is háborgott. A különbség: nem csökkent. 16 perc. A francba. Ők is észrevették, és rákapcsoltak? Valószínű.
Viszont láttuk, hogy a következő szakaszokon (amit ők már lefutottak), lassulnak valamelyest. Menni kell tovább, nem lassulni. Tavaly, 140 körül utolértem Hankát. Ő nekem nagy idol, az egész ultráról tőle hallottam először, többszörös UB meg Sparthatlon teljesítő. Pár másodpercre mellé szegődtem, kicsit beszélgettünk. Mielőtt tovább indultunk volna, azt mondta: “Mindenki lassul a végére….Csak egyedül ti fogjátok bírni”. Ez jutott eszembe és ezt mantráztam a nyolcadikon. Továbbra is tartottam a 4:34-et. Különbség: 12 perc. Van még elég táv??
Ekkor Nico rálépett a gázpedálra. A nyolcadik szakaszát 4:20-ban futotta, amiben ráadásul emelkedő is volt. A team cseten jött a kísérőtől: “we are ahead of schedule”, azaz igyekezzen az autó a váltóponthoz. Különbség: 5 perc! Úristen, mi lesz itt? 209km után célfotó?
Eddigre már nagyon hideg van. A hőháztartásom nem működik. Az autóban 25 fok és egy pokróc alatt vacogok. Próbálok valami kiflit meg ropit enni, ezt kívánom még, az édes nem megy már. Csak el kell indulni valahogy, gondoltam, utána már emlékezetből menni fog. A kilencedik szakaszomon a koromsötét éjszakában csak egy biciklit látok, amitől nem szabad lemaradnom. “Andris, kicsit challengelj!” mondtam, azaz menj annyival, amennyivel futnom kellene. Aztán egyszercsak jön a váltás. Nem tudom, hogyan, de sikerult ezt is az eddigi tempóban lefutni. Különbség: 2 perc.
Nico megy. Nem tudom, hogy pontosan hogy van, de nem lassul. Tartja. A szakasza végén vezetünk! 3 perccel. Nekem még 9km. Utolsó szakasz. Újabb reszketés, újabb indulás. Semmit nem tudok enni, 1 korty izótól felkavarodik a gyomrom, hagyom. Automatán megyek. Még 5 kili és vége. Még 4. 3. 2. 1. Benn vagyok, 5 perccel vezetünk. Bódis Run már rég a célban, csak nézni tudják, ahogy jövünk, nem tehetnek semmit.
Az utolsó szakaszon Niconak 5:30-as tempó is elég. 4:30-ban megy, 8 perccel nyerünk a végén. Örömkönnyek. Megcsináltuk, teljesült az álom! 15:20 lett a vége, több mint egy órával jobb, mint tavaly, és valószínűleg pályacsúcs!
Én úgy érzem, hogy az abszolút maximumot kihoztam magamból, és igazából hálás vagyok a Bódis Run csapatának, hogy egy ekkora kihívás elé állítottak minket. Ezúton gratulálok nekik is! És természetesen köszönöm a teljes csapatnak, a siker nélkülük nem lett volna lehetséges! (Marzia Favaro, Korányi Balázs, Bódogh Blanka, Kurucz András – kösz!)
Fotó: Ultrabalaton és saját
