UTH Szentendre Trail – Giczei Zsolt, beszámoló

Posted on 2025.06.20. Updated on 2025.06.20.

Kicsit halogattam a beszámolót, hogy leülepedjen bennem minden, kitisztult fejjel írjam le, amit le kell írni. Persze elfoglalt is voltam, bitumenes vízszigetelés, egyéb ház körüli teendők, a könyvklubos könyvvel is haladni kellett, na meg a Hunyadit is illett már befejezni. Szóval a leülepítési folyamat olyan jól sikerült, hogy emlékeim sikamlóssá váltak, elfedte őket a több réteg bitumen, mintha a Balaton aljáról próbálnál meg kagylót kimerni a két kezeddel, de folyton csak iszapot markolsz.
Két lekváros kenyérszelet közé mogyoróvaj helyett véletlenül vastagon szart kensz. Ez volt az első hasonlat, ami eszembe jutott erről a futásról. Három héttel a rajt előtt belázasodtam – vélhetően valami gyomorfertőzés és a munkahelyi stressz kombinációja intézett el -, így néhány napig az edzést is ki kellett hagyni. Ezt leszámítva a közös munka Gabival kezdett szépen beérni. Ismerem a pályát, ismerem a két tüskét, s a felszerelési listám is bejáratott már.
A verseny hetében végig a célomat vizualizáltam: 6 és 7 óra közötti célidő. Mindig van minimum elvárás magammal szemben, ezúttal nem volt B terv. Tartani a Gabi által megadott pulzust s 7 óra alatt beérni.
Nem ijedtem meg a hőségtől, készültem rá, legfőbb támaszom, Réka egy hűtőtáskányi jeget cipelt magával, illetve hűtött vizet. Annyit változtattunk az időjárás függvényében, hogy egy helyett, három ponton találkoztunk. Pilisszentlászlón, Visegrádon illetve a Skanzennél. Arra nem készültem, hogy szombaton, egy nappal korábban, kínzó, migrénes fejfájásom lesz, de mivel rólam van szó, nem lepődtem meg ezen sem. Tudtam, hogy másnap úgyis összeáll az a lekvár a mogyoróvajjal, nem fáj majd semmi, legalábbis indulásig biztosan nem, utána pedig már minden fájdalom csupán a szórakozás része lesz.
Még egy átmozgató kört tettem a Dunaparton, s a check-in előtt egy kellemes meglepetés adott még több erőt: Parragh Dani és tesója Ági vártak rám, kijöttek szurkolni. A dream team összeállt pár fotó erejéig, s rezignáltan vártam a 9 órát.
Meglepően jól tartottam a pulzust, nem rohantam, nem figyeltem senkire, csak magamra. Ahogyan kell.
Lekvároskenyér.
A Lajos-forráshoz frissen, határidőn belül érkeztem. A lejtőket sajnos az Altrákban még óvatosan futom, nem érzem stabilnak bennük a lábamat, hajlamos benne ide-oda csúszkálni, hiába húzom meg duplán a fűzőt, azt is 10 20 kilométerenként igazítanom kell. Szóljatok, ha tudtok más, barefoot, zero dropos cipőt terepre helyette, addig marad ez a márka.
Szentlászlóra is a megbeszélt időablakban érkezem, három zselé lecsúszott, a kulacs Tailwind iso is lement, ehhez még társult víz is. Jól érzem magam. 2-3 percet vesztegek, ebből is kb. fél percet a cipőfűző kér tőlem, s felpakolva megyek tovább.
Visegrádig kevesebb mint 50 perc telik el. A pulzustartományban tartózkodom. Valami Visegrádon mégsem stimmel. Réka kevesli a zseléfogyasztást, én kontrázok a bevitt isoval, kérem a jeget ugyanúgy a csősálba, Neubrandt Józsi is ott van segíteni, ketten tömik meg a nyakamat, pohár kóla, bot a kézbe, s vár rám a Kálvária. S valóban szenvedek.
Haladok megállás nélkül felfelé, mégis tudom, hogy menne ez gyorsabban, de nehéznek érzem a gyomrom, a hasam, elhagyom a panaszos turistákat, „mindjárt ott vagyunk”, „dőlj előre, ne egyenesen járj, támaszkodj a térdedre”, okítják egymást, én meg lököm magam előre, s kezdek dühös lenni. A düh jó, visz előre, csak lassan.

A Borjú-fűi ellenőrzőpontig kell egy óra. Ha futni kezdek, görcs kezdi markolni a hasamat. Mogyoróvaj helyett szar. Kényszerítem magamba az isot, a vizet, a sótablettákat. Pap-rétig nincs javulás, ott meglátjuk egymást Laczikó Laci barátommal, a királytávot futja, „You son of a bich, I’m in” kiáltom felé, pacsi, ölelés. Szarul nézünk ki mindketten, de körbedícsérjük egymást.
Még egy kis jég a sálba, víz, Squeezy iso a crew-tól, s pohár kóla. Laczit pár száz méter után beérem, együtt menetelünk, jönnek a könyv-, sorozat-, filmkritikák, mint ahogy edzés közben szoktuk. Nevetgélünk. Erőt ad. A Vörös-kő előtti lejtőszerpentinre egyedül érkezem, összekapartam magam, tudom, hogy Laczi mögöttem, majd be fog érni. Mayer Csabi és Jutka mindenkit buzdítanak a Hétvályúsnál, sör nincs, van hideg víz, csak sorbaállós,
de ki nem akarom hagyni.
A Vörös-kő megint megöl. Botra támaszkodom kétszer is, Laczi be is előz, nem akar lehagyni, szórakoztat, én pedig őt egy vádligörccsel. A bal ikra, éjszaka is hisztizett egy kisebb összehúzódással, persze a jobb, amin a kinesio-szalag van, boldogan vigyorog társára, míg én kínok közt fekszem már az avarban. Laczi cselekszik, meggyógyít, én pedig leküldök még egy tablettát, maradok Mátrixban.
Együtt csurgunk le a hegyről, a Csaba-kútnál kicsit frissülünk, de a Nyergeshez egyedül érkezem. A két tüske közül ezt sikerül könnyedén magam alá gyűrni, alkalmazom Laczi módszerét is, számolom a lépéseket, ötven után pihenek egyet, aztán már csak számolom, de nem pihenek. Nézegetem az órát, 16 és 17 óra között fogok célbaérni. Nem ezért jöttem. Futok le a Nyergesről, nem állok meg a Skanzenig.
Rékának visszaadom a botokat, pohár kóla, kis kulacs víz, nagy kulacs iso, puszi, indulás. A napszemüveg már luxus, otthagytam azt is, úgyis érkezik a vihar, így hunyorgok az utolsó 6 kilométeren, s szempilláimmal szűröm a homokot, s a beszűrődő napfényt, előzöm ki az embereket.
A Bükkös-patak előtt Vadas Józsinak segítek irányba állni, egymást húzzuk a cél felé. Lemarad végül, én
tőle tudom meg még mennyi hátra, pedig a Garminban is bízhatnék, inkább kérdezem, „nemár, bazdmeg”.
Futok végig a macskaköves utcákon is, fel, majd le, kerülöm ki a turistákat, nézem az órát. Meglesz a 7 órán belüli. Pacsi-pacsi, öcsém is ott szurkol, apósom, anyósom, Réka is, pacsi, meglengetem a sapkámat. Lekvároskenyér.
A célban Gabi nevet, nem is én lennék, ha nem történne velem mindig valami váratlan gebasz. De ezt is kielemzem majd, utána járok, megoldom, mint a többit. 6:58:52 hivatalosan a vége.
Köszönet újfent Gabinak, a sok Gizionnak, a kiérkező szurkolóimnak, s persze Rékámnak.

Fotók: Terepfutas.hu, saját