UTH, Szentendre Trail, Répássy-Szabó Enikő

Posted on

Ez itt, kérem szépen, egy viszonylag új Gizion életének első nyilvános versenybeszámolója. Magam is meglepődtem, hogy Gabi kérésére közzétehető állapotúra gyúrtam, mert nálam a futás, főleg, ha hosszú, többnyire a teljes kiürülés állapotában zajlik. Néha leltározom magam út közben (csípő, térd, izmok, gyomor stb.), de a magvas gondolatok rendszerint elkerülnek.

Tavaly szeptemberben, a közös munka kezdetekor, a Szentendre Trailt tűztük ki célversenynek. Az első hónapok edzései egy utóbb vaklármának bizonyult egészségügyi probléma miatt elég döcögősen haladtak, aztán mire belejöttem volna, január közepén egy csúnya lumbágó vetett vissza ismét pár hétre. Február közepétől már rendes tanítvány módjára edzettem, heti kilométerszámra kevesebbet, de jóval változatosabban és strukturáltabban, mint korábban, a saját fejem szerint.

A verseny előtt minden optimálisan alakult, feltöltődve, jó fizikai állapotban álltam rajthoz.  Ugyan előző héten elég demotivált voltam – így visszafejtve talán azért, mert nyomasztott, hogy rajtam kívül más is figyelni fogja a teljesítményemet –, de ez elszállt, amint felvettem a rajtcsomagot szombaton. Vasárnap reggel óriási meglepetés volt Gabi a rajtban, nem kevés plusz lendületet adott, ráadásul így a köztudottan varázserejű #gizionpower karkötővel a csuklómon indulhattam útnak.

Az órámon nem sikerült beállítanom a tracket, mint indulás után nem sokkal rájöttem, de nem foglalkoztam vele. Arra emlékeztem, hol szaladtam el legutóbb (2017-ben már teljesítettem ezt a távot), az útvonal többi részét meg nem ítéltem veszélyesnek eltévedés szempontjából. Azért az elején sikerült pár száz métert rossz irányba futnom egy hosszabb konvojban, ahol az első benézte a szalagot, de ez sem hatott meg. Pilisszentlászlóig minden tökéletes volt. A megadott pulzus simán ment, lazán haladtam volna gyorsabban is, de visszafogtam magam. Pár lánnyal előzgettük egymást. A lankás emelkedőket futottam, a meredekebbeket gyalogoltam. A lejtőkön mondjuk csúfosan lassú voltam szokás szerint, ott mindig lehagytak páran, de aztán gyorsan utolértem őket.

Azt kaptam feladatul, hogy Pilisszentlászlóig fogyjon el a zsákomból a 1,5 liter izó, ez eléggé lekötött, mert nem szoktam ennyit inni. Kiszámoltam, hogy 5 percenként kell 3 kortynak elfogynia, ezzel jól elvoltam Szentlászlóig. Sikerült, flottul ment az újratöltés, haladtam tovább. Gyönyörű volt az Apátkúti-völgy, a pálya legszebb szakasza, faleveleken átszűrődő napfény, patakátkelés ide-oda, nagyon élveztem. Visegrádon ittam egy kis vizet, vettem jeget, de nem töltöttem újra a zsákot. Ez hiba volt, azt hittem, kitart a muníció a Papp-rétig, de 5 km-rel előtte elfogyott. 20 km után vacakolni kezdett a gyomrom, nem volt vészes, de sem inni, sem enni nem volt kedvem. A régi, jól bevált Sponser helyett bevetettem az új kedvenc csokis GU-gélt, hátha jobban ízlik, de nem. Ezután estem egy jó nagyot – megbotlottam egy magas fűben megbúvó alattomos sziklatömbben, lehorzsoltam a térdem, a vádlim is begörcsölt, de hamar összeszedtem magam, és mentem tovább. Meggyőztem magam, hogy talán nem is baj, hogy nincs izó, így rendbe tud kicsit jönni a gyomrom a Papp-rétig.

Szentlászlón lett volna a feladatom, hogy találjak valakit, aki húz magával, és jó tempóban tudok haladni utána. Kicsit később ugyan, de rátaláltam az emberemre, pont jó volt a tempó, beszélgettünk. A Papp-réten jött a feketeleves. Egy kedves önkéntes újratöltötte a zsákomat, közben ittam vizet, vettem jeget, de ahogy visszacsatoltam a zsákot, és kipróbáltam a szelepet, nem jött a folyadék a csövön. Szerencsére felismertem, és gyorsan le is támadtam Zsotyeket. Neki rögtön volt tippje (ezúton is köszönet érte) – a por összeragadt a cső és az ivózsák találkozásánál, és eltömítette a csövet. Segített kiszedni, indulhattam tovább.

A nyulam közben sajnos elszaladt, egyedül maradtam. Hamarosan újra jelentkezett a gond, nem oldódott fel a csomó. Megint le kellett szednem a zsákot, fejre állítani, rázogatni, csőbe fújni. Végül sikerült elhárítani a dugulást. Bosszankodtam, mert elég sok idő elment, de tudtam, hogy muszáj megoldani a problémát, mert nem fogok tudni frissítés nélkül haladni. Nagyon kellett figyelnem, hogy ne tévedjek el, mivel nem volt előttem senki, és óvatosan is mentem, mert éreztem, hogy nem emelem már rendesen a lábam – nem akartam kockáztatni még egy esést. Ekkor elszaladt mellettem egy fiú, és egy méretes faágat visszaengedett rám előzés közben. Észlelte a bajt, bocsánatot kért (valamilyen szláv nemzet fia lehetett, angolul beszéltünk). Amikor látta, hogy vérzik az állam, megkérdezte, van-e tapaszom, majd a nemleges válasz hallatán elszáguldott. Mondjuk úgysem tudott nagyon mit tenni ekkor már, de vicces volt – ha van tapasza, miért nem ad, ha meg nincs, miért kérdi? Módosult tudatállapotban volt biztosan már…

Közeledett az útvonal végén a két tüske, mindkettő aljában megálltam a forrásnál, itt is vesztettem időt, mert mindig volt előttem más, de úgy gondoltam, ez megéri, sokat jelent a pár korty jéghideg víz meg a vizes kendő a mászás előtt (az arcomat is szerettem volna hűteni, mert nem láttam, mekkora a sérülés). A Vöröskő kínlódósabb volt, utána sem tudtam igazán tempósan haladni, a második már könnyebben ment. Itt utolértem az egyik lányt, akivel az elején kerülgettük egymást, utána kaptattam felfelé, jó volt, hogy nem kell nézni, hova lépek, csak mentem szépen a nyomában. A gyomrom egyre gyanúsabban viselkedett, de tartottam magam az 5 percenként 3 kortyhoz, és az utolsó gélt is megettem, bár már öklendeztem tőle. Elhatároztam, hogy az aszfaltig tartalékolok. Éreztem, hogy van még erőm, de az erdőben már semmiképpen nem akartam egy harmadik sérülést összeszedni.

A Skanzennél a szokásos menet: víz a nyakba, jég a kézbe, és itt már csak a soft palackot töltöttem fel. Ezután már rendben voltam, tudtam tempósan haladni végig, bár brutális volt a hőség az árnyéktalan aszfalton. Nagy öröm volt a célban látni Gabit és Zsuzska lányomat, aki a középső gyerekek rugalmasságával, az érettségi pánik közepette is vállalta, hogy elkísér.

Tanulságos verseny volt. Az biztos, hogy jó volt ennyit innom, végre nem jelentkezett a szokásos fejfájás, ami hosszabb távok után, főleg melegben, eddig mindig meggyötört. Érdekes módon a közel hét óra alatt egyszer sem kellett kiállnom, azaz az összes elfogyasztott folyadékot felhasználtam. A frissítésben hiba volt Visegrádot kihagyni, de összességében véve működött, a hányinger ellenére végig jó erőben haladtam. Az izmaim szépen, egyenletesen fáradtak, nem fájt semmim, a végére sem fogyott el az erőm. Ebben nagy szerepe volt a jól felépített edzéstervnek, még sohasem álltam ilyen felkészülten rajthoz, ezért nagy hála Gabinak! Az esés után talán túlóvatoskodtam a dolgot, ott maradt tartalék, és a zsákszerelésre is közel tíz percem ráment. Szóval van még miben fejlődni.

A két évvel ezelőtti időn (6:51) ugyan nem javítottam, de 6:55-tel, 7 órán belül beértem, ugyanúgy a nyolcadik helyen. A hirtelen jött meleget és az egyéb történéseket figyelembe véve elégedett vagyok. A zsákos bénázást sajnálom, de a terepfutás ilyen műfaj, mindig akad váratlan helyzet. Ha nem ez, lett volna más…

Szép élmény volt a „terepfutás ünnepe”, lassan a sebeim is beforrnak, és hogy Zsotyeket idézzem: „Jövőre veletek ugyanitt!”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s