Hello Pap-rét Trail – Répássy-Szabó Enikő, beszámoló
Miután egy év eleji több hetes felsőlégúti nyavalya minden tavaszi tervemet romba döntötte, Gabival egyetértésben beneveztem a Hello Pap-rétre (28,46 km, 1116 méter szint) hogy mégis lássuk, hol tartunk, mennyire sikerült megerősödnöm a hosszú kihagyás után. Nagyon reménykedtem, hogy megússzuk az esőt, de végül a verseny előtti pénteken szinte egész nap zuhogott. Azzal vigasztaltam magam, hogy a tavaly tavaszi Hello Badacsonynál csak jobb lehet – ott verseny közben jött a zuhé, viharos szél, 10+ fok hőmérsékletesés és mindenhonnan ömlő víz. Sok tervem így nem volt, arra jutottam, hogy ahol lehet, haladok a kiírt pulzus szerint, ahol meg nem, semmilyen eredmény miatt nem kockáztatom az esést (ha bevágom a térdem, akkor a tavalyi sérülésem tuti kiújul, és garantált a 2 hónap kényszerpihenő). Előkotortam az ősrégi Speedcrossomat, 2 éve nem volt rajtam, meglepődve tapasztaltam, hogy teljesen meg van kövülve (aztán felpuhult, ezzel végül nem volt gond). Tudtam, hogy a csillapítása vacak, viszont bátran rá tudok futni vele a közepesen saras ösvényekre, nem fogok attól félni, hogy megcsúszom.
Jó időben odaértünk Leányfalura, Gábor vezetett, ő a rövidebb távon indult. Próbáltam arra koncentrálni, hogy bár a sár brutális, legalább nincs hideg és nem esik az eső. Készülődés közben kiszúrtam azt a lányt, aki végül megnyerte – rémlett, hogy dobogókról ismerős, így eldöntöttem, hogy vele próbálok majd lépést tartani, amíg lehet. Nagyon lassan indult a mezőny, közelében sem voltam az utazópulzusnak, de nem akartam nagyon előrerohanni. Beálltam az első lány mögé, gond nélkül bírtam a tempót, volt egy nagyobb emelkedő, aztán egy hosszabb aszfaltos sík szakasz.
A frissítőponton nem akartam megállni, így ott kénytelen voltam előreszaladni. Nem tartott sokáig az 5 perces hírnév, Linda gyorsan utolért az emelkedőn, előreengedtem. Felfelé még ok volt, aztán jött a lejtő, helyenként mély, csúszós sárral. Na ott el is vesztettem az első lányt, és a második is megelőzött. Ezen a ponton el is engedtem az igazi versenyzést, a pulzusomat figyeltem inkább, futottam, ahol tudtam, totyogtam, ahol nem. Nagyon szép volt az erdő, jártunk patakvölgy felett, szurdokban patakátkeléssel oda-vissza, az eső utáni párában nagyon intenzívek voltak az illatok. Pár fiúval előzgettünk egymást (a szokásos koreográfia szerint, az emelkedőn elszaladtam, a lejtőn lehagytak, és ezt többször ismételtük egymás után). Közben a harmadik lány is otthagyott. A második frissítőpontnál volt egy kis szembefutós rész, ott láttam, hogy nem nagyon tudom már befogni, de az utánam jövő is elég messze van, úgyhogy valószínűleg ő sem ér már utol.
Ezen a pontom már megálltam picit, alulbecsültem a fogyasztást, elfogyott a zselém, így felmarkoltam egy kis sajtot. Jött a mumus, a Vörös-kő. Száraz időben is kihívás, csúszkálva maga volt a halál. Kapaszkodtam, amibe tudtam, sikerült tüskés bokorba is, úgyhogy szó szerint a véremet adtam érte. A tetején gyorsabban magamhoz tértem, mint vártam, ez jó volt, viszont utána a hosszú lejtő már kevésbé. Csúszott, rengeteg sziklával, gyökérrel, nagyon utáltam már, azt hittem, sose fogunk leérni. Közben elfutott még mellettem pár fiú, ez elég frusztráló volt. Örültem az aszfaltnak, és egész jó tempóban hajráztam be a célba.
A pálya gyönyörű volt, a jelölés kifogástalan, a zöldséges célkaja brutálfinom – a Hello Trails most sem okozott csalódást. Örültem, hogy nem estem el, csak a talpamat vertem kicsit szét a Speedcrossban, de az gyorsan elmúlik. A teljesítményemmel is elégedett vagyok, ebből most ennyit lehetett kihozni, ahol tudtam futni, ott sikerült tartanom a kiírt pulzust. Azt hiszem, az év eleji kihagyás után szinte teljesen visszatértem. Boldog voltam a negyedik helyemmel is, azzal együtt, hogy tudom: a Mátrabérc előtt egy héttel azért nem nagyon voltak itt a nagymenők. 😊
baratrunning.com 