Day: 2026.11.14.
🏃♂️PIROS 85 – Egy visszatérés története, Csombók Csaba, beszámoló
🥉85 km | 3000 m szint | 7:05:00 | Abszolút 3. hely
A történet valójában jóval a verseny előtt kezdődött…
A szlovéniai Európa-bajnokság után úgy döntöttem, hogy egy kicsit félreteszem a futást. A következő 13 hétben mindössze egyszer húztam futócipőt, akkor is csak egy rövid, körülbelül 7 kilométeres futás erejéig.
Helyette szinte kizárólag bringáztam. Rengeteget tekertem a helyi srácokkal, részt vettem a Hungaroring 24 órás versenyén, valamint a Mátrában egy Mátra körös bringaversenyen is. Nagyon élveztem ezt az időszakot, kikapcsolódtam, jól éreztem magam a társaságban, és egyáltalán nem hiányzott a futás.
Aztán tudomást szereztem róla, hogy újra megrendezik a Piros 85-öt. Először csak szemezgettem a versennyel, nem vettem különösebben komolyan a gondolatot. Egészen addig, amíg egyszer rá nem néztem a rajtlistára. Olyan neveket láttam, mint Klucsár Marci, Nyeső Andris, Belus Tomi, Vásárhelyi Máté és még sok más kiváló futó. Na, itt kezdett igazán megjönni a kedvem! Írtam az edzőmnek, Barát Gabinak, hogy szeretnék újra futni, és mindenképpen el akarok indulni a Piros 85-ön. Ő partner volt benne, így elkezdtük a felkészülést.
Eleinte azért nem indult minden könnyen, de hétről hétre egyre jobban mentek az edzések, egyre biztatóbb eredmények jöttek. Ebben rengeteget segítettek a Gizionos társak is. Külön köszönet Julinak és Andinak a sok beszélgetésért, biztatásért és lelkesítésért, főleg azokon a napokon, amikor éppen nem úgy ment az edzés, ahogy szerettem volna.
És akkor elérkezett a verseny napja!
Pénteken már felutaztam Budapestre, vacsoráztam, átmozgattam egy kicsit, majd igyekeztem időben lefeküdni, hiszen szombaton korán kellett kelni.
Hajnali 4 óra körül ébredés, reggeli, a szükséges szénhidrátmennyiség kiszámolása, majd irány a rajt!
A rajtcsomag átvétele és egy kis bemelegítés után megérkezett Belus Tomi is, aki a verseny alatt a frissítésemet biztosította. Tomi nemcsak csapattársam a Gizionban és a Keleti Gangben, hanem nagyon jó barátom is, akivel rengeteget edzettünk már együtt, és remélhetőleg még fogunk is!
Átbeszéltük a frissítést, odaadtam neki a szükséges izót, géleket és egyéb frissítőket, majd folytattam a bemelegítést.
Már ekkor nagyon jól éreztem magam. Frissnek éreztem a lábaimat, és azt gondoltam, hogy ebből akár egy nagyon jó verseny is lehet.
Az eredeti célom nem a helyezés volt. Inkább egy 8:00–8:10 körüli időt szerettem volna futni úgy, hogy közben ne kelljen megszenvednem minden kilométerért. De a jó bemelegítés után egyre inkább úgy éreztem, hogy ennél akár jobb is lehet.
Annyira elhúztam a készülődést és a bemelegítést, hogy végül mindössze 20 másodperccel a rajt előtt álltam be a mezőnybe. 😁
7:00 – RAJT!
Már az első méterektől kezdve nagyon jól éreztem magam. A verseny elején Klucsár Marcival futottunk együtt. Hol ő ment elöl, hol én, szépen váltogattuk egymást, húztuk és segítettük a másikat. Külön köszönöm neki, hogy többször is szólt, amikor nem a megfelelő útvonalon haladtam. Ez bizony sokat számított!
Nagyjából 10-11 kilométer környékén egyszer csak utolértük Vásárhelyi Mátét, meg is lepődtünk, hogy mit keres ott! 😁 Az első frissítőpontig hárman haladtunk együtt, szinte teljesen együtt a pályán. A frissítő után Máté szépen elment, és később már nem is találkoztunk vele.
Marcival folytattuk tovább a közös utat. Beszélgettünk, húztuk egymást, és nagyon jól működött ez a kis közös munka.
A frissítőemberemmel nagyjából óránként találkoztam, Tomi pedig mindenben segített, amire szükségem volt. Ez hatalmas biztonságot adott a verseny során!
A nehezebb pillanatok Nagykovácsi után érkeztek.
A frissítőponton ittam egy kis Red Bullt, de utána 2-3 kilométeren keresztül komoly gyomorproblémáim voltak. Olyan erős hányingerem lett, hogy már azon gondolkodtam, inkább meghánytassam-e magam, vagy várjam meg, amíg magától rendeződik a helyzet. Végül úgy döntöttem, hogy nem erőltetek semmit, majd lesz, ami lesz.
Közben Marci is elment tőlem. Az Erzsébet-kilátó környéki mászásnál sikerült újra utolérnem. Mondta, hogy ő sem érzi már annyira erősnek magát, én viszont akkor már kezdtem újra magamhoz térni, így továbbmentem. Valahol a csippantás környékén aztán ismét elszakadtunk egymástól.
Már csak körülbelül 8-10 kilométer lehetett hátra, amikor egy lejtőzés közben hátrapillantottam, és láttam, hogy Marci ismét ott van mögöttem. Kicsit rosszul esett, hogy újra utolért, de nem foglalkoztam vele különösebben. Haladtunk még egy darabig együtt. Aztán megkérdeztem tőle, hogy pontosan mennyi van még hátra, mert őszintén szólva már nagyon nem akartam továbbmenni. 😁 Nem esett már annyira jól a futás. Mondta, hogy már nincs sok, viszont még vár ránk egy technikás lejtő. Hát, technikásnak technikás volt! Köves, egynyomos single track, ahol Marci szépen elém került, és kilométerről kilométerre távolodott tőlem.Az utolsó 2-3 kilométert már egyedül tettem meg. Végül nagyjából 2-3 percet kaptam tőle.
A CÉLBAN: 7:05:00, 3. hely! 🥉
Őszintén szólva ez számomra álomidő! Nem is gondoltam volna, hogy a 13 hetes, szinte teljes futásmentes időszak után ilyen eredményt tudok elérni.
Hatalmas megkönnyebbülés és boldogság volt célba érni. Rengeteg munkát tettem bele ebbe a felkészülésbe, és nagyon jó érzés, hogy mindez ilyen formában jött ki a versenyen.
Mindenekelőtt szeretném megköszönni a családomnak a rengeteg türelmet, szeretetet, támogatást és megértést! Tudom, hogy egy ilyen felkészülés nemcsak rólam szól, hanem róluk is. Köszönöm, hogy mellettem álltok, hisztek bennem, és lehetővé teszitek, hogy újra és újra megpróbáljam megvalósítani az álmaimat! Nélkületek ez nem sikerülhetne! ❤️
Külön szeretném megköszönni Barát Gabi edzőmnek a felkészítést, a bizalmat és a közös munkát. A 13 hetes futásmentes időszak után együtt vágtunk bele ebbe a kalandba, és fantasztikus érzés, hogy ilyen eredmény lett a vége! A Gizionos társaknak a rengeteg biztatást, Palásti Petinek es Antal Csabinak a közös edzéseket, Julinak és Andinak a lelki támogatást, valamint Belus Tominak a fantasztikus frissítést és segítséget! Külön köszönet Klucsár Marcinak a közös kilométerekért, a segítségért és a verseny közbeni motivációért! ❤️
És persze köszönet mindenkinek, aki bármilyen formában hozzátett ehhez az eredményhez!
85 kilométer, 3000 méter szint, 7 óra 5 perc és egy abszolút dobogó.
Nem a helyezésért indultam, hanem azért, hogy újra fussak egy jót. A végén pedig sokkal többet kaptam, mint amire előzetesen számítottam.
Most már biztos, hogy megérte újra felvenni a futócipőt! ❤️
Folytatjuk! 🏃♂️💪
Piros50 – Ficzere Julianna, beszámoló
Tudom, már sokszor mondtam, de most is az az első gondolatom: nekem ez a pálya örök szerelem. Őszre eredetileg egy hosszabb versenyt terveztem, de nyáron egy elhúzódó Achilles-probléma leterelt erről az útról. Már úgy voltam vele, hogy idén nem is indulok sehol, de aztán kiderült, hogy Márkus Öcsi újraéleszti a Piros85-öt. Gondolkodni kezdtem a dolgon, de a szívem már az első pillanatban eldöntötte: ott a helyem az 50 km-es távon! Augusztus végére a sérülésem is enyhült, így az edzésekkel végre ráfordulhattunk a Pirosra.
Hétről-hétre erősödött bennem a lelkesedés, hogy az év utolsó versenyén egy igazán jó eredményt érjek el. Bettivel megbeszéltük, hogy a vasárnapi hosszú futásokat – amikor csak lehet – közösen, a pálya útvonalán teljesítjük, hogy minél jobban memorizáljuk azt. Egy ilyen edzésen történt, hogy Bettinek kiment a bokája, így az ő versenye elszállt. Teljesen maga alá került, rossz volt látni. Valamit tenni akartam. Legszívesebben a hátamon vittem volna végig, ha képes lettem volna rá. Ekkor bevillant: ha őt nem is tudom végig vinni, valamit tőle igen! Azonnal írtam neki a tervemről. Nem gondolkodott sokat, gyorsan válaszolt, hogy tudja, mi lehet az a valami. A verseny előtt néhány nappal találkoztunk, és ekkor láttam meg, hogy egy kis elefánt lesz az útitársam.
A felkészülés zökkenőmentes volt, egymást követték a „flow” edzések. Én persze ezzel is tudtam magam idegesíteni: mi lesz, ha ez a jó sorozat még a verseny előtt véget ér? Ha már a felkészülés rendben megy, nyilván kell valami, amin lehet aggódni. Ahogy általában lenni szokott, a munka a verseny hetére sűrűsödött be igazán, és szerdán csúcsosodott ki. Ha jól emlékszem, este kilenckor feküdtem le, és másnap reggel nyolcig aludtam. Péntekre szabadságot vettem ki, így jutott idő minden szükséges felszerelést összerakni, és elkészíteni a JulAndot. Melinda néhány héttel a verseny előtt meglepett azzal, hogy ő lesz a frissítőm, így ezen a napon vele is át tudtuk beszélni a teendőket. Imádtam, hogy már ekkor ráragadt a lelkesedésem!
Hogy a drámai rész se maradjon ki – mert magán a versenyen aztán minden flottul ment –, a rajt előtti este megcsúsztam itthon a lépcsőn, csúnyán bevertem a derekam a lépcsőfok élébe, majd háton lecsúsztam még három fokot. Pánik helyett azonnal jegeltem a helyét, éjszakára pedig bevettem egy Flectort. Ja, és elmondtam néhány imát is, biztos ami biztos. Végül nem okozott gondot, megúsztam egy kis diszkomfortérzéssel.
Akinek nincs sok ideje, annak javaslom, hogy görgessen az utolsó bekezdésre, mert a versenyem legizgalmasabb része az utolsó két kilométer lett!
Dobogókőre, a rajt helyszínére nagyon korán értünk fel. Az idő csodás, napsütéses és szélmentes volt, de a hideg miatt jól esett az autóban üldögélni kilencig, a rajtszámátvételig. Általában egy kis gimnasztikával szoktam melegíteni, most viszont nagyon komolyan vettem a dolgot, mert tudtam, hogy a pálya első hat kilométere szinte végig lejt, amit tempósan terveztem megfutni. (Bárcsak mindig így lenne, igaz, Gabi?) A rajtba az utolsó két percben álltam be, épp csak maradt idő egy csoportképre, és már indultunk is. Viszonylag a mezőny elejére álltam, azonnal vitt is magával. Éreztem, hogy gyors vagyok, de amikor az órám jelezte a 4:32-es ezret, megdöbbentem – és persze vigyorogtam, mert terepen ilyen gyorsan én még sosem futottam.
Az első pilisszántói pontra (6 km) legalább 8 perccel a tervezett időm előtt értem be. Meli szólt is, hogy ésszel fussak, nehogy később üssön vissza a dolog. Teljesen igaza volt, de annyira magabiztosnak éreztem magam, és úgy láttam, ma van ehhez erőm, hogy csak egy egészen kicsit vettem vissza. A pont után, egy hirtelen balos kanyart követően ismét lejtős rész következett, csodás panorámával a Kevélyre és a Budai-hegyekre. Itt hangosan elkiáltottam magam, ahogy szoktam, ha minden kerek: „Ma is csodálatos napunk van!” Ha láttátok volna azt, amit én, ti is ezt tettétek volna.
A Kopár csárdához (16 km) már húsz perccel hamarabb érkeztem meg a tervhez képest. Szerintem jól mozoghattam és jól is nézhettem ki, mert Melinda most nem jegyezte meg, hogy még mindig túl gyors vagyok. A frissítés flottul ment: az üres kulacsokat ledobtam a földre, az újakat pedig Melinda már tette is be a mellényembe. Futottam is tovább.
Innen jött egy lassabb szakasz fel a Szénásra. Legalábbis az edzéseken az volt. Most viszont nagyon keveset sétáltam bele, nem is értettem, honnan van ennyi erőm. A Szénáson általában mindig megállok egy fotóra és egy körbepillantásra, ezt a luxust most is megengedtem magamnak. Innen jól látszik, milyen messze van még az Erzsébet-kilátó, amit később érinteni fogunk. Ez most egyáltalán nem frusztrált, sőt alig vártam, hogy átérjek a Pilisből a Budai-hegységbe. A nagykovácsi (27 km) pontnál annyira Melindára koncentráltam, hogy észre sem vettem Tatár Szilvit. Bocsi, és köszönöm az ölelést! Melinda látta rajtam ezt a túlkoncentrációt, és nagyon ügyesen kizökkentett belőle. Ezzel ismét visszakerültem a pozitív flow érzésbe, ami aztán a verseny végéig elkísért.
Körülöttem futót utoljára a Kopár csárdánál láttam, innen egészen a Szépjuhászné büféig (36 km) szinte teljesen egyedül haladtam. Ez egy kicsit lehangolt. Eldőlt már a verseny? Nincs egy lány sem a közelemben, akivel meccselhetnék? Ebből a gondolatmenetből Rita szurkolása zökkentett ki. Óriási meglepetés volt, hogy kijött drukkolni! A ponton Melindával profi módon hoztuk a bevált frissítési rutint. Ez volt az utolsó. A szokásos puszi, ölelés és a lelkesítő szavak után már szaladtam is tovább. (Ha jól számoltam, a verseny alatt összesen kb. 7 perc állásidőm volt. Nem szarakodtunk, na.)
Ahogy a pont után átmentem az autóúton, és újra erdei ösvényre léptem, megláttam két lányt magam előtt. Juhú! – kiáltottam fel magamban. Mégis kapok esélyt, hogy megmutassam, van-e még bennem kakaó, és be tudom-e fogni valamelyiküket? Egy két kilométeres szakaszon másztunk fel az Erzsébet-kilátóhoz; itt tudtam, hogy csak annyit tehetek, hogy tartom a távolságot, mert felfelé „puding” vagyok. A pályaismeret szerintem óriási előny. Ráadásul a verseny előtti hétvégén is pont ezt a végső szakaszt jártam be, mert tudtam, hogy a fáradt lábakkal nagyon sokat számít majd, ha pontosan tudom, hol van lejtő és hol emelkedő. Úgy terveztem, hogy a kilátó utáni hosszabb, lankás lefelén hozom majd be őket. Nos, itt egy kicsit nagyobb volt bennem a lelkesedés, mint az erő, mert a lányok nem kerültek közelebb. Makkosmáriáig, az Angyalok Királynéja-templomig ebben a felállásban haladtunk. Aztán 43 km környékén, az utolsó kis puklin a lányok sétára váltottak, én viszont váltogattam a tempós gyaloglást a kocogással, és egyszer csak megérkeztem mögéjük. Na, ez volt a „most vagy soha” pillanat. És megint a pályaismeret!
Éppen az előtt a pont előtt értem utol őket, ahol egy éles balos irányváltással le kell térni a széles útról egy bokros single trackre. Én ezt a helyet pontosan ismertem, és tudtam is élni az előnyömmel. A lányok egy pillanatra elbizonytalanodtak és lelassultak, én viszont lendületből berepültem az ösvényre. Innen már tudtam, hogy nincs megállás, tolni kell, ahogy a csövön kifér! Ezen a szakaszon ért utol Tapír. Rögtön mondta, hogy élete idejéért fut, de nincs már benne erő, épp túl van egy holtponton. Kérdeztem, hogy álljak-e félre, de azt mondta, jobb, ha húzom. Több se kellett: ezen a köves, bokatörős részen olyan gyorsan futottam, mint még soha életemben. Ahogy kiértünk az aszfaltra, félreugrottam, elengedtem, és utánakiáltottam, hogy ne szarakodjon, tolja maxon!
A nyaktörő köves viszonyok után a sima aszfalton aztán bemutattam egy óriási esésmentést. Egy kicsit meg is húzódott a combhajlítóm, egy pillanatra azt hittem, nem is tudok továbbmenni. De az adrenalin dolgozott: néhány lépés után újra nekiiramodtam. A vége előtt egy kilométerrel a pálya keresztezi a Szabadság utat, ami egy lámpás, forgalmas kereszteződés. Tapír még éppen át tudott futni a gyalogátkelőn, mielőtt nekem pirosra váltott a lámpa. Gondolhatjátok: ott álltam a pirosnál, és úgy nyomtam a „Kérem várjon” sárga gombot, mint süket a csengőt, hátha a tizedik nyomásra hamarabb vált. Közben folyamatosan sasoltam hátra, hogy jönnek-e a lányok. Az az egy-két perc idegőrlő volt. Igyekeztem a lábaimat mozgásban tartani, nehogy teljesen beálljanak. Ahogy a lámpa zöldre váltott, még egyszer hátrapillantottam, de nem láttam senkit mögöttem. Kilőttem, mint a rakéta, és meg sem álltam a célkapuig!
A tornaterembe befutva hihetetlenül megható volt meghallani Melinda, Betti és Rita kiáltozását. A célvonalnál ott állt Gabi, a Főni. A nyakába ugrottam, és szerintem baromi közel a füléhez, teljes önkívületben belekiabáltam, hogy én ma elképesztőt futottam! Nagy ölelkezés a lányokkal is: örömkönnyek és totális eufória. A következő pillanatban pedig már kezdődött is a 85 km-es táv eredményhirdetése, ahol láthattam Csabikát a 85km-es táv dobogójának harmadik fokán.
Ezen a versenyen most minden kiadta. Köszönöm, Gabi, a felkészítést; Melinda, neked az egész napos profi támogatást; Andi, neked pedig azt, hogy évek óta motiválsz, támogatsz, és összetartod a mi kis Vén Rókák futócsapatunkat. Bettinek visszaadtam az elefántját, de szerintem mostantól kabalaként ő is velem versenyez majd.
