beszámoló
SPAR Budapest Maraton – Bán Andi, beszámoló
Részt vettünk a bemelegítésen, futottunk kicsit lassan a tömb körül, majd be a zónába.
4 gélt, fél liter isot és pár sótabit vittem magammal. Nagyon jól voltam, jól éreztem magam, kortyolgattam az isóból, majd kb 9 km-nél megittam az első vizes zselét, amire nem kellett inni, de 10-nél elvettem egy pohár vizet, egy korty és futottam is tovább.
14 után volt a következő pont, ahol egy pillanatra megálltam, amíg bevettem vízzel a sótabit. Minden nehézség nélkül mentem tovább. Ekkor már arra gondoltam, hogy a 33-as futásnál, igaz, hogy magasabb pulzuson kellett akkor futnom, de 16 után erősen elfáradtam, és vajon itt majd mikor jön el ez a helyzet, hogy elfáradok, meddig megy így ez a tempó ezen a pulzuson. Majd úgy éreztem, hogy a tervezett 20 előtt beveszem a következő zselét, amire már inni kellett, ez kb 18-nál volt. Tehát itt is volt egy pillanatnyi megállás, majd ezután 20-nál, vagy 22-nél vettem be a sótabit vízzel, itt is volt egy kicsi leállás. Majd szépen ment tovább a futás, még mindig az eddig tartott 5:40 körüli tempón a megadott pulzuson. Ezek után azon gondolkoztam, hogy 27-28 körül be kellene vennem a következő zselét, amihez kell víz, de nem tudtam, hogy lesz-e vajon ott pont, mert eredetileg 31-re terveztem.
Az első hosszabb emelkedő az eddigi hidak után itt volt a visszafordítónál, ahol két éve, mikor itt futottam, nem tudtam már felfutni, most simán, de figyelve a pulzust, baromi jó érzés volt. Ez volt az a pont, ameddig akkor megállás nélkül bírtam futni. Majd arra számítottam, hogy 27 körül van váltópont, akkor biztos lesz víz is, így bevettem a zselét, és bár nekünk nem volt kirakva víz, csak kicsit beljebb a várakozó futóknak, odamentem, és ittam egy pohárral, itt kicsit le kellett mennem az útról, de nem volt túl sok idő, rögtön futottam tovább.
Az Árpád hidat szintén simán megfutottam (két éve itt is sétáltam), majd a szigeten már nem volt saját isom, ezért ott ittam azt, kicsi séta, ezután felfutás a Margit hídra, ami elég hosszú, de szintén simán ment. Talán ezután, kb 34 körül kezdtem érezni a lábaim, hogy fáradnak, de ezenkívül minden ok volt, minden más bírta. Számolgattam mikorra érhetek be ilyen tempót tartva (baromira örültem, hogy szinte fáradás nélkül futok egy egyenletes tempót), és tudtam, hogy így kb 4 után 1-2 perccel, aminek nagyon örültem, hiszen sokkal jobb annál, mint amire számítottunk (4:10). Az mondjuk igaz, hogy úgy éreztem, gyorsítani nem tudok már úgy ahogy mondtad, innen fokozatosan. Arra gondoltam, hogy tök jó ez a tempó, ha így marad, majd az utolsón erősítek, ha tudok.
És itt talán jutalomként, vagy tényleg nem tudom miért, de megengedtem magamnak kicsit hosszabb sétákat a frissitőpontokon, 35 után, majd 38 után, ott két pohár kólát is ittam, amit addig nem. Pedig éreztem, hogy jobb lenne a lábamnak futni, mint megállni és újra indulni, és mégsem tudom miért nem küzdött bennem a versenyszellem, hogy behozzam 4 alá?! Arra gondolok, hogy ez annyira nem volt opció, el sem képzeltem ilyen lehetőséget, és olyan baromi büszke és elégedett voltam az addigi futásommal, pedig még azt is gondoltam, hogy bánni fogom, de akkor meg rögtön azt gondoltam, hogy miért bánnék egy ilyen szuper (nekem) eredményt, na ez elég paradox így leírva, biztos nem is érthető, úgy, mint a fejemben. Most persze már bánom, jó a lábaim tényleg fáradtak voltak, de megálltam még egyszer 40-nél vizet inni a sótabira, hát nóóóórmális?! De ezután simán visszaálltam a tempómba, majd az utolsót meghúztam 5:20 körül. Basszus tuti meglett volna 4 alatt, ha nem vagyok a végén ilyen fegyelmezetlen, ezért is nem vagyok jó tanítónőnek, mert nem vagyok elég következetes, amellett, hogy nem tudok 30 gyereket túlkiabálni 🙂
Na, hát ilyen volt, azért nagy boldogság van!!!! De amilyen hülye vagyok már attól félek, hogy úgysem fogok tudni többet ilyen jól futni, és akkor itt jön be, hogy akkor meg miért nem vittem be 4 alá?! Nagyon szuper futóidő volt, felhős, 14 fok körül, néha esett, hol jobban, hol kevésbé. Erről jut eszembe, a nedves aszfalton csúszik a Nike Vomero. Ezt már tudtam, tapasztaltam, csak elég fura, hogy egy ilyen cipőnél erre nem figyelnek, más márkánál nem tapasztaltam még ilyet. Mikor esett, akkor minden lépésnél, illetve elrugaszkodásnál éreztem a csúszást, mikor egy kicsit felszáradt már nem, a felfestéseken meg szabályosan csúszkált. Ezzel egyébként nem foglalkoztam, csak megjegyeztem.
Nagyon hálás vagyok Gabi, mert szuperul formába hoztál, még így is, hogy az utolsó két hétben a takonykór miatt nem tudtam mindent beleadni az edzésekbe, és ez eléggé meg is viselt lelkileg így a verseny előtt.
SPAR Budapest Maraton – Takács Gábor, beszámoló
A Gizionok idén két iramfutót állítottak ki a SPAR Budapest Maratonon. Takács Gábor a 4 órás, míg Farkas Lupus László az 5 órás időre vágyókat igyekezett besegíteni a célba.
Íme Gábor beszámolója
Régi álmom valósult meg tegnap: mégis iramfutó lehettem a 35. SPAR Budapest Maratonon. Nyáron írtam a BSI-nek hogy szívesen beállnék, de sajnos már be volt töltve minden poszt. Aztán múlt hétfőn – egy nappal az UB után – kaptam egy üzenetet, hogy sérülés miatt két hely is megüresedett: 3:45-ös és 4:00-ás időre kellene ember. A négy órásat választottam, részben mert egy héttel az UB-n futott miniultra után nem akartam túlerőltetni magam, részben pedig azért, mert talán a négy órás célidő a legfontosabb a mezőnyben, ezt nagyon sokan célozzák meg.
(Kép forrása: fb.me/GergelyZakanyPhotography)
Egész héten készültem a feladatra – most nem is annyira edzésekkel, mint inkább mentálisan. Iramfutónak lenni úgy vélem hatalmas felelősség, itt messze nem az önös érdekek számítanak. Sokan, főleg kezdő futók, első maratonjukra készülők alapozzák az iramfutóra a tempót, ezzel feltéve mindent: az egész éves felkészülést, a sok-sok edzésmunkát, stratégiát, frissítést az iramfutó vállára. Fejben nagyon együtt kell lenni a mezőnnyel, végig megfelelően motiválni kell a velünk futókat. Ezt tudtam, de egy dolog tudni, és egész más dolog mindezt átélni, megélni.
Még rajt előtt, ahogy mászkáltam a sátrak között, hallottam ahogy a nevem említik mint iramfutó. Mámoros érzés volt, hihetetlen. Aztán Attila arról kezdett beszélni a mikrofonba, hogy nem véletlenül vannak párban az iramfutók, hiszen ők is emberek, előfordulhat hogy egyikük lesérül, kiesik, problémája támad. Kissé összeszorult a torkom, mert bár jó formában éreztem magam, és a négy órás maraton azért különösebb erőlködés nélkül megy, azért csak nem akartam én lenni a rossz példa akit aztán majd emlegetnek. Igen, jó formában voltam, azonban két nappal a maraton előtt egy lassú 5 kilométeres futáson sikerült összeszednem némi vádligörcsöt. Vasárnap reggel ez még érezhető volt, de semmi komoly.
Az iramfutó társam Karlowits-Juhász Tamás, Carlos lett. Tapasztalt iramfutó, végig nyugodtan, izgalom vagy rágörcsölés nélkül futottunk. Remélem ebből minél többet éreztek a futóink is. Elég korán beálltunk a rajtzónába, szinte még teljesen üres volt. Utánunk kezdtek jönni a többiek, sorra ökölpacsiztunk, Carlosnak is és nekem is sok ismerősünk futott velünk. Még rajt előtt megállapodtunk hogy picit felülírjuk a kapott iramtáblázatot, és finoman lassuló profilt fogunk futni. Általában ez a jellemző a négy órás maratonistákra, főleg az elsőbálozókra. Igen ritka hogy ilyen célidővel valaki két egyforma 21km-t fusson, esetleg 10-20 másodperc különbséggel. Így viszont picit gyorsabban, 5:25 – 5:30 közötti tempóval kellett indítanunk. Az elején ennyi belefér, ez messze van a klasszikus elfutástól, így is úgy kellett visszafogni a futók lendületét, hogy ne rohanjanak a lelkesedéstől.
(Kép forrása: fb.me/GergelyZakanyPhotography)
Rajt! Nagyjából 8 perccel indultunk kilenc óra után. A lehető legtökéletesebb futóidőt kaptuk: erősen felhős ég, minimális légmozgás, 12-13 fok, olykor kis permetező eső, de épp csak annyi hogy kellemesen lehűtse az átforrósodott izmokat. Kívánni sem lehet jobbat. Az első pár kilométer eseménytelenül telt, páran futottak előttünk, mögöttünk viszont hatalmas tömeg gyűlt össze. A terv szerinti 5:25-öt futottuk egészen a negyedik kilométerig, itt jött egy frissítőpont, ahol kicsit visszalassítottunk, igyekeztünk minél rövidebb megállásra bíztatni a többieket. Mondjuk itt még nagyon könnyű dolgunk volt. Jött az Attila út, majd az alagút, ahol jó kis zajt csaptunk, ami átragadt a többiekre is. Addig jó amíg a hangulat jó, és őszinte a mosoly.
A grafikonon szépen kirajzolódnak a frissítőpontok, ilyenkor fokozottan oda kellett figyelni a többiekre. Nincs megállás, víz, ISO, banán elvesz, felszív, fut tovább! Carlosszal annyira lassultunk le, hogy a tömegből minél több futót tovább tudjunk vinni, aztán uzsgyí utánuk. Eléggé az elején voltunk még, nagyjából egyben maradt mögöttünk a tömeg, belesétáló futó itt még nem volt.
Tovább a teljes bejegyzéshez Gábor blogjára >>>
Rotary Maraton Debrecen – Juhász Erika, beszámoló
A visszatérés
A mai maratonom márciusban lett volna, de mint tudjuk ember tervez…
Most már nem is bánom,hogy így történt, mert felkészültebb lettem testileg a műtétek után. Nem volt biztos, hogy megtartják, így bebiztosított a lányom egy virtuális Berlin maratonnal is. Ha ez elmaradna, akkor kinéztem egy szép
utat és Nagykőrösig pont meglett volna a maraton egyedül, Feri frissítésével. De jobb így,emberek,futótársak között végig futni.
Reggel 5-kor keltünk, 6-kor indulás, 8 előtt jó parkolót találtunk és elmentünk a rajtcsomagért, amit hétközben átvettek helyettünk. A csomag késett, így dőlt minden, de beálltunk a rajtba Balázzsal, ahol kiderült, hogy a chip külön van, ami a kocsiban van a rajtcsomaggal együtt. Mindez rajt előtt fél perccel. Huuu ideg, meg minden, telefonom Ferinél, szóltam a szpíkernek, hogy mi legyen, azt mondta menjek el érte és rajtoljak, ha visszaértem. Megkerestem Ferit menjen el érte, de nem győztem várni és én is mentem,felraktuk a cipőmre és a fm rajtja előtt
befurakodtunk és gyiiii.
Az volt Gabi kérése, hogy semmi idő cél, csak jól essen és az utolsó kört toljam meg /8kör volt/. Így én titkon bíztam csak a 4.15-ös eredményben,a csuklómra feltettem a km célokat amit szerettem volna tartani.
10 km-nél már bő 3 perccel jártunk előre, ami erőt adott, de gondolkodóba is ejtett. Ha így marad, akkor meglesz a 4 óra 15 perces álom idő.
Ehhez képest csak jobb lett 4 majd 5 végül 6 perc is az órám szerint.
Már az 1.körnél tudtam, hogy nem lesz teljes maratoni táv az óra szerint, pedig nekem a Berlin maratont evvel kell igazolnom. Így mikor beértem a 8 kör után, kaptam az érmet és tovább futottam, hogy tuti
meglegyen a 42.2. Hallottam amikor mondja a szpíker,hogy “Horváthné Juhász Erika a célban, de ő fut tovább! Szólni kéne neki, hogy vége a versenynek!” De én csak kocorásztam és jött egy másik futótárs is, aki ugyanígy volt, mint én, teljes maratont akartunk.
A hivatalos végeredményem 4:01:38, de a hozzá futott szakasszal 4:08:54, ami rontott az átlagon, mert nagy kedvem nem volt már hozzá igazság szerint. Az erőm még bírta volna, mert tényleg tudtam gyorsulni a végén és lehagyni olyanokat, akik majd 8 perccel korábban indultak normál verseny helyzetből, nem rástresszelve a chip miatt.
Addig nem is tudtam kik a maratonisták, míg nem csak mi maradtunk a pályán.
Mindent összevetve a térdemnek megköszöntem a haza úton, hogy engedett futni és nem kínoztam magam. Feri szuper egyéni frissítést rittyentett az útszélén, amit nagyon köszönünk (Balázs is). Izó, víz, gél, gumicukor és
pár szem kisperec vitt végig a visszatérő utamon.
Azt mondják a nagyok, hogy maraton után mindig legyen újabb cél, hogy ne égj ki (így voltam az 1. után, nem tudtam hogyan tovább).
Nekem már rég megvan a következő cél, amit részletesen kibeszéltünk a nyaralás alatt Gabival, de én is és Ő is ettől a mai futástól tettük függővé! Remélem elhárul minden akadály és a térdem is igent mond a továbbiakban.
Gyorsan megírtam mielőtt elmúlik a varázs és jönnek a szürke hétköznapok újra. Nagyon elégedett és boldog vagyok!
Köszönöm Gabi a sok-sok türelmet és csitítást mikor beindultam volna.
