UB egyéni – Németh Szilvi, beszámoló

Posted on 2022.05.04.

Ultrabalaton egyéni – Németh Szilvi

Oh, ez olyan nehéz mindig, mármint a beszámoló írás 🙂 legalább is nekem.

Tavaly októberben a jól sikerült UB után megbeszéltük Főnivel, hogy 2022 célversenye az egyéni indulás legyen, na, akkor egy kicsit remegett a gyomrom, hogy hűha, akkor elérkezett az idő és ”meg kell szülnöm azt a gyereket”…

Elkezdődött a felkészülés, ment minden a maga útján, sok futás, sok gyógytorna, – a mai napig nem értem, miért hívjuk gyógytornának, amit Katáék tartanak 🙂 – nagyon sok henger és talán azt mondhatom, hogy minden rendben alakult. Aztán január végén megtalált bennünket is a Covid és én szerencsésen tünet nélkül átvészeltem és azt gondoltam nagyképűen, hogy mindent folytatok ott ahol abbahagytam, na ezen a testem jót röhögött de végül kötélnek állt és nagyjából sikerült visszanyernem a formám és még olyan hetek is voltak amiket nagyon élveztem és kimondottam jól mentek a futások. Főni márciusban jelezte, hogy kellene egy 100-as edzés, ami vagy az Omszki ultra OB, sok Gizionnal együtt vagy magányosan szívathatom magam valahol… Maradtam az Omszkinál, ahol megfutottam életem első 100 kilométerét egyben. Nagyon nagy hiányérzet maradt bennem és még több kérdőjel, sajnos ez az edzéseimre is rávetült és nem éreztem tökéletesnek őket az UB előtti hetekben, amit lehetett azt elrontottam, legfőképpen türelmetlen voltam. Nyünnyögtem is sokat, de megígértem, hogy összerakom magam mentálisan, mert fizikálisan rendben voltam és elvégeztem azt a munkát, amit kellett.

A terv a következő volt, a családom fog végig velem jönni 🙂 Bernus kerékpárral kísér végig, és Gabi-Viki autóval, velük kb. 15 kilométerenként találkozunk és feltöltik a készletet, és ha kell bármi egyéb, akkor intézik, valamint, ha Bernus elfárad, akkor cserélnek Vikivel 🙂

Már csütörtök délután megérkeztünk Füredre a szállásunkra, elhelyezkedtünk, bevásároltunk, megvacsoráztunk, hengereztem és vártuk Bernust, hogy Ő is csatlakozzon hozzánk, mert Ő még aznap délután tanított. Gyorsan átbeszéltünk mindent és irány az ágy, mert péntek hajnalban ébredni kell. Az éjszaka viszonylag nyugodt volt, még aludni is tudtam. Reggel gyors kaja, csekkoltuk az időjárást, bepakoltunk mindent és irány a versenyközpont. Itt találkoztunk a többiekkel először Halász Lacival, majd megjött Józsi, aztán Zsóka, Főni és Zsu, majd Hanka és Milán végül Ági is megtalált bennünket J. Megölelgettük egymást, készült egy Gizionos csapat fotó, majd egy gyors WC, megölelgettem a családom és beálltam a rajtzónába. A terv az volt, hogy 15 kilométerenként 300-400 méter gyorsgyaloglás, hogy az ízületeim regenerálódjanak egy kicsit, majd így elmenni 100-ig és utána a lassulás és a fáradtság miatt változik végig az arány. Az elején Zsuzsival mentem és így Főnivel és Zsókával is sokat találkoztam. Már az elején nagyon meleg volt, ezért az első találkozásnál kértem egy trikót és megkértem Gabit, hogy vegyenek jeget, addig Zsókáéktól kaptam J. Nem is volt semmi gond. A frissítési terv az volt, hogy az első 4 órában 50 percenként jön egy gél – én a squeezy paradicsomosára esküszöm lm, gm és fm – és közben izo – squeezy basic és narancsos fele-fele bekeverve, nem édes és még szombaton is simán meg tudtam inni- és víz. Először Révfülöp után éreztem, hogy egy picit háborog a gyomrom, kértem Immodiumot, majd a Badacsonyörsön, a Varga Pincénél egy gyors toi-toi, és kértem még egy immodiumot, volt még párszor, hogy úgy éreztem, hogy gond lesz, de elmúlt egy idő után, és semmi baj nem volt a gyomrommal, rendben befogatta a frissítést. Ment a futás, hűtöttem magam, az emelkedőkön gyalogoltunk Zsuzsival, a térdeim rendben voltak, a kedvem jó volt, a fókusz megvolt. Keszthelynél elkövettem azt a hibát, hogy kértem zöldséglevest, gondoltam a sós lé csak jó lehet, na, nem volt jó… Két korty után kiöntöttem, és utána kb. egy órán keresztül, büfögtem tőle, nem volt kellemes onnantól kezdve maradt a saját szilárd frissítés főtt rizs, ropi, sima kifli…

Keszthely után egy pici holtpont jött, ekkor talált rám Bori és a lendületével és energiájával kizökkentett ebből az állapotból. 100 km-nél ránéztem az órámra és akkor elhangzott az a mondat, hogy „mindenki bekaphatja 30 percet javítottam az Omszki 100-hoz képest” és azt hiszem itt helyre rázódott minden. Gyűltek a kilométerek a családom úgy frissített, hogy nekem csak a futással kellett foglalkoznom. A koffeint már délután elkezdtem adagolni, kávé, kóla és pockett coffe formájában, éjjel volt egy fáradtság hullám, de akkor vagy zenét kaptam vagy folyamatosan beszéltek hozzám amikor azt kértem J. Aztán Zamárdi után lemerült az órám, igen tudom nagyon okos voltam… de ez sem tudott kiborítani, megkaptam a töltőtkábelt és egy powerbankot és mentem tovább, igaz így két részletben van meg a köröm.

Balatonkenesén kaptam a bal térdemre Salonpas tapaszt, mert fájt a felső része ezért átváltottam gyorsgyaloglásba, és mivel láttam, hogy megy 8-9 perc közötti idővel, nem is pánikoltam miatta, hanem haladtam tovább, jó volt a tempó nem fájt semmi, fejben még mindig teljesen egyben. A frissítésben visszaálltunk még hajnalban a gél-izo-víz-kóla kombóra. Egyszer csak megállt velem szemben egy autó és Józsi szállt ki belőle. Már vártam ezt a pillanatot, mondtam is neki 🙂 és megemlítettem, hogy fáj a bal térdem, de ő csak annyit mondott, hogy „ilyen ez kislány, menj tovább” 🙂 Csopakon Gabi megkérdezte, hogy ugye tudom, hogy mindjárt itt a vége ekkor egy könnycsepp előjött, és inkább haladtam tovább. Csopak után már voltak olyan szakaszok ahol a futás is ment újra fájdalom nélkül. Balatonfüredre beérve Bernus elkezdett kiabálni, hogy helló Füred, elég furcsán néztek ránk a turisták J. Az utolsó ponton megkaptam a Gizionos pólóm és elindultunk a cél felé, az Annagorához felérve teljes volt már a katarzis, megcsináltam úgy, ahogy a Főni kérte, élménnyel tele, teljes fókusszal.

És az utolsó csippantás 28:39:59, ezt az eredményt még álmaimban sem reméltem 🙂

Befutottam a célszalagért és igen elsírtam magam – na jó, zokogtam…

Nagyon köszönöm a családomnak, hogy ezt átélhettem és, hogy ezt velük együtt élhettem meg, ez örökre megmarad nekünk, a legcsodálatosabb kísérők voltak, és nekem, tényleg csak futnom kellett. ♥

Nagyon köszönöm Főni, hogy felkészítettél erre, és hogy akkor is hiszel bennem, amikor én már úgy érzem, hogy nekem nem fog sikerülni. ♥

Köszönöm Újváry-Rajnay Katának a Gyógytornászda vezetőjének, hogy felkészít és vigyázz rám, valamint Nyitrai Balázs masszőrnek, hogy folyamatosan összerakja a testemet.

UB egyéni – Hanka, beszámoló

Posted on 2022.05.04. Updated on 2022.05.04.

Az Ultrabalaton az egyik kedvenc versenyem, akármi is történt ott velem eddig, valahogy mindig visszavágyok. Az újra ide vezető út állomásairól az elmúlt egy évben írtam folyamatosan, de nagy vonalakban a lényeg: tavaly áprilisban kezdtem el újra Gabi vezetésével, edzésterv alapján célirányosan készülni – akkor még nem tudtam, mire, az volt biztos, hogy ultrára. Folyamatosan mentek a heti 70-90 km-es hetek, volt rövidebb is, meg hosszabb is, mikor hogy jött ki a lépés. A tavaly nyáron végigszenvedett Ultra Lupa 50 km volt az első verseny, aztán ősszel jött a 12 órás, ahol szép egyéni csúcsot futottam, és ahol elhittem, hogy amit gondolok, hogy képes vagyok rá, arra képes is vagyok. Hogy nem kell félnem semmitől, magamtól sem, mert egészen stabil és erős tudok lenni. Amikor nyitott a nevezés, beneveztem az UB-ra, hogy ismét nekimenjek, hogy végre meglegyen a 3. teljesítésem. Kétszer sikerült, kétszer nem, az utolsó teljesítésem 2015-ben volt, nagyon régen… a két feladás pedig néhanapján még kísértett, főleg a 2019-es. De valahogy éreztem, hogy most menni fog.

A téli alapozás szépen, jó formában indult, aztán február elején megreccsentem. Egyrészt szenvedtem az egyik farizmommal, amit erősítés közben meghúztam, másrészt pedig elképesztő kedvetlenség, gyengeség és kínlódás vette kezdetét, aminek nem tudtam megtalálni az okát. Mindenesetre végighúztam magam szinte az összes edzésemen, küzdöttem, és reméltem, hogy egyszer csak visszaáll a normális kerékvágás, és nem egy nyugdíjas csiga tempójában szenvedek extra magas pulzussal. Az Omszki-tónál futott 50 km elég biztatóan sikerült, ott éreztem, hogy van remény, addigra nagyrészt helyrejött a farizmom is, és bár nem volt könnyed a futás, de oda tudtam tenni magam úgy, hogy aztán nem jöttem ki belőle rosszul.

Aztán jött egy fordulat, végre. Egy szombat-vasárnap tartó durva migrénes roham utáni hétfőn végre olyat futottam megint, mint utoljára januárban: jót! Mentek a lábaim, rendeződött a pulzus, olyan könnyedén és lazán futottam, hogy nem is értettem, mi van, és aztán innentől kezdve minden edzés egy csoda lett, feladatos edzéseken olyan tempókkal, hogy magam sem értettem! Mintha visszakapcsoltak volna rajtam valamit, vagy visszaraktak volna töltőre. Nem tudom, mi történt, de a legjobbkor jött: addig sem kételkedtem magamban, de onnantól kezdve teljesen megnyugodtam, hogy minden rendben lesz. Pont időben!

Összeálltam én is, összeállt a felszerelés, a segítő csapat, minden egyben volt, jöhetett az UB, és vártam is nagyon. A siker érdekében még voltam masszázson Krisznél (1 évnyi kihagyás után újra járok rendszeresen, és kell is nagyon), és a Sportkontrollban Breyer Helga doktornő kotyvasztott nekem varázskoktélt, amit infúzió formájában belém toltak, hogy teljesen fel legyek töltve vitaminokkal, ásványi anyagokkal, aminosavakkal. Jól voltam és bizakodó voltam, egy jót akartam futni, az eddigi legjobb UB-mat.

Csütörtökön délelőtt érkezett Anya és Miki, bepakoltunk, a gyerekeket itthon hagytuk Anyával, mi pedig Milánnal és Mikivel célba vettük Balatonfüredet. A versenyközpontban felvettem a rajtszámot, vettünk még géleket, bandáztunk a Hoka standnál Karcsival, majd sikerült szépen összegyűlni a Hanka Teames futóimmal, Mónival, Palival, Gáborral és a kísérőikkel, és még Sándor Mónival is összefutottunk. Aztán jött Gabi és Zsu, meg Laciék, a Gizonok is gyülekeztek szépen. A közösségi élet-élés után mentünk a szállásra, gyorsan átbeszéltük, hogy mit hová pakoltam a táskámban, hogy a fiúk megtalálják, hogyan menjen a frissítés, kb. milyen időközönként találkozzunk, majd lepihentünk. Nem mondom, hogy nagyon jól aludtam, de azért aludtam, kicsit fura volt, hogy senki nem hív éjszaka, hogy „anya, anya” – most hagytuk először éjszakára otthon úgy Mirust, hogy nem voltunk otthon, de szuperjól elvoltak, úgyhogy minden oké volt. Én előre megbeszéltem magammal, hogy én most futni jöttem, erre az időre nem leszek az az anya, aki a gyerekein gondolkodik, jó kezekben vannak, és ha gond van, a mama megoldja. A fiúk kapták a híreket, én pedig arra koncentráltam, hogy minél előbb beérjek a célba, és akkor előbb hazamehetek hozzájuk.

Fogjuk rá, hogy frissen ébredtem, felöltöztem, felaggattam magamra minden szükséges kiegészítőt, bepakoltam a mellénybe – Milán Salomon mellényével indultam, de az enyém is ott volt tartaléknak, ha kellene – , majd irány a rajt. Karomra csatoltam a Garmin Endurot, ami simán bírja végig és szép tracket csinál (a pulzuspántot sikeresen otthon felejtettem, de sebaj, mert így kimaradt a mell alatti hegtetkó gyártás).

Összeálltunk a Gizionokkal egy képre, Zsuval, Szilvivel és Lacival megölelgettük egymást, közben elcsíptem Mónit, Palit és Gábort is, nekik is kiosztottam egy-egy ölelést. A rajtban rengeteg ismerős volt, nem győztem kapkodni a fejem, Lubics Szilvivel is megöleltük egymást, és Karcsi is odajött sok szerencsét kívánni. Tiszta fejjel, nyugodtan, jókedvűen vártam az indulást, teljesen természetes volt, hogy ott állok és 210 kilométert fogok futni a következő egy napban. Ellőtték a rajtot, Zsuval és Szilvivel együtt indultunk viszonylag a mezőny végéről. Könnyű, kényelmes tempóban kocogtunk ki a rajtból, én főleg arra figyeltem, hogy a köves-sziklás lejtőn el ne zúgjak és törjem szét magam. A bicikliútra kiérve elléptem a csajoktól, nem volt komfortos a mozgásom abban a tempóban, meg akartam találni az optimális futótempómat, ez 2-3 kilométer alatt sikerült is, közben feltűnt előttem Csákány Kriszta, akivel sokszor futottunk már együtt versenyeken, így mellé érve beszélgetni kezdtünk. Nem vagyok egy nagy együttfutó, de Krisztával nagyon harmonikusan tudtunk együtt mozogni, ha úgy volt, beszéltünk, ha meg úgy, akkor nem. Semmit nem erőltettünk a másikra, ha bármelyikünk jobban akart volna haladni, akkor ment volna.

A fiúkkal úgy beszéltük meg, hogy az első 15-20 km-en elvagyok, addig reggelizzenek, kávézzanak, aztán jöjjenek utánam, és akkor cseréljük ki az egyik nálam lévő GU Roctane italos kulacsot, addigra megiszom. Így is lett, gyors kulacsozás után mentem is tovább Krisztával. Majd Kriszta is frissített, így egyedül haladtam tovább. Jó volt, hogy a Balaton-felvidék kimaradt, bár nagyon szép, de nem hiányoztak az emelkedők, mondjuk itt is akadt belőlük egy-két meglepetés. Egy kisebb domb megmászása után géleztem is egyet, a frissítőnél vízzel mosakodtam, kezdett elég meleg lenni, nem nagyon volt ilyen hőmérséklet az utóbbi hetekben, erősen sütött a nap. A fiúk innentől már 5-6 km-enként feltűntek, volt kulacscsere, gél-utántöltés, kaptam sót és BCAA-t, pár korty kólát is ittam. Igazából eseménytelen volt minden, előztem pár embert, engem is előztek, ittam, frissítettem, voltam egy kétbetűs kitérőn, kaptam jeget a Mónit kísérő Krisztától, a Gábort kísérő Gergő futóm is többször felbukkant, szurkolt, fényképezett, Gabi és Zsóka is többször feltűntek, Pecsenyétől is gyűjtöttem egy ölelést útközben. Fizikailag és lelkileg is teljesen jól voltam, minden jó volt, és szépen, 6 perces körüli tempóban haladtam, ennél nem is akartam gyorsabban, hogy legyen erőm minél tovább a normál futómozgásra.

35 km körül éreztem, hogy feszít és görcsöl a hasam. Szerencsére nem a gyomrom, hanem lejjebb, de nem kellett wc-re sem mennem, csak nem volt jó érzés. Igyekeztem függetleníteni magam tőle, de óvatosabbra vettem a frissítést, mert azt éreztem, hogy ha továbbra is a folyadék lesz a fő szénhidrátforrásom, az nem lesz elég, nem tudok belőle eleget inni, és nem fog szívódni. Ekkor átálltam a gél-vízre, mellé ment az elektrolit is, így a gyomor részen továbbra sem volt gond, persze néhányat azért büffentem, hogy hátha könnyebbülök.

Közben a történelem ismételte önmagát: 2015-höz hasonlóan ismét megmászattak velünk egy szőlőhegyet, ami nem volt annyira izgi, főleg hogy Krisztával beszéltünk is erről az élményről pár kilométerrel odébb. A Varga pincészetnél ismét összetalálkoztunk Krisztával, így együtt mentünk le a pincébe, aztán irány tovább.  Itt nem sokkal később vártak a fiúk, elmeséltem, hogy szar a hasam, de nem nagy a gond, majd túl leszek rajta, a frissítés megy, semmi nem akar kitörni, úgyhogy minden menjen tovább. Itt Mónival is találkoztunk, kicsit kerülgettük egymást többször. Jött a Római út és Badacsony, amit nagyon szeretek, végig megfutni nem tudtam, sok emelkedősebb részt inkább gyalogoltam, de haladtam teljesen jól, és a frissítés bevitelére koncentráltam. Káldi Petivel is mentünk kicsit együtt, felelevenítve a spártai célban történt élményeket is. A fiúk Szigliget előtt vártak megint, itt jött a számomra új rész, mert még sosem futottam „hátulról” Szigligetet, és nem is lesz így a kedvencem, de legyűrtem. Itt talákoztam Mag Erikával, begyűjtöttem egy ölelést Márkus Öcsitől, majd tankoltam a fiúknál.

Kiérve a 71-es mellé a bicikliútra beálltam egy stabil futómozgásra, hiszen ez itt az én egyik kedvenc szakaszom, ahol mindig jól tudtam menni. Egy sráccal együtt haladtunk, ő ment elől, majd picit lassult, próbáltam előreállni, hogy akkor vezessek én, de már nem jött, lemaradt. A srácok közben vettek jeget, úgyhogy elkezdtem pakolni a topba és hátra is a nyakamhoz, hátamhoz, hűtöttem az arcom, homlokom, csuklóm, jólesett a hűvös. A golfpályánál lévő pontnál a fiúk lemaradtak rólam, így a györöki állomáshoz jöttek, majd irány tovább. Ezt a részt is szeretem, és a hasfájás ellenére elég összeszedetten haladtam, egész jó tempóban, problémamentesen. Az agyamat kikapcsoltam, a lábaim mentek előre, kb. semmi történés nem volt, szinten nem is gondolkodtam, csak futottam, és ez így tökéletes volt. Alsógyenesen Nati (futóm) várt egy kis szurkolással, jó volt látni, örültem neki, hogy kijött. Keszthelyen a parton csodálkozva láttam, mekkora házak épültek, mióta nem jártam arra (mondjuk ez az egész Balatonra igaz, hogy elképesztő építkezések mennek mindenütt). A keszthelyi ponton Edit toppant elém, nagyon megörültem neki, tőle is gyűjtöttem ölelés, és mondtam neki, hogy Krisztával pont emlegettük, jön ő is szerintem mindjárt. Gabi és Zsóka is felbukkantak a ponton és hajtottak tovább, de itt kicsit gyalogoltam, mert a hasam eléggé feszített, úgy gondoltam, hogy a fenékpusztai ponton pont jó lesz egy kis toi-toi látogatás. A fiúk ott vártak, mondtam, hogy be kell mennem, hátha segít valamit. Kicsit lassan jutottam be, ideges is lettem, hogy ezzel megy az idő, de aztán enyém lett az egyik doboz, ahol nem történt semmi.

Haladtam tovább Balatonberény felé a totálisan új építésű bicikliúton, ledöbbentem, hogy a pár éve itt lévő erdős, bozótos kedves részből mit csináltak. Itt futott el mellettem Tibi (futóm), aki párosban ment, nagyon jól haladt, meg is dicsértem. Közben szóltam a fiúknak, hogy valahogy be kéne kennem magam, mert érzem, hogy az izzadság dörzsöl, egy kanyar utáni erdős részen vártak, hogy el tudjak húzódni, és rendbe tudjam tenni magam. A hasam még mindig szórakozott, és a derekam és a hátam is fájt. Itt kicsit szenvedősebben haladtam, de toltam magam előre és egy percig sem hagytam el magam, hiszen menni kellett, de már 80 km fölött jártam, nőtt a megtett táv. Berényben a fiúk megint feltankoltak, feltűnt Zsó is, akit körbeölelgettem, majd a focipálya egyik padjánál kértem Milánt, hogy ropogtassa ki a hátam, elég durva hangokat hallatott, de utána jobb lett, és nem sokkal később teljesen megszűnt a hátfájásom.

Lassan jött Balatonmáriafürdő, az egyik leghosszabb település a parton (vagy a világon?), ahol a frissítőnél Sallai Zsuzsitól kaptam ölelést, és Gabitól is, ittam pár korty levest, majd feltűntek a fiúk két üveg barackbefőttel, hogy a levét meg tudjam inni, hogy legyen bennem cukor. Éreztem, hogy kell az energia, de nem mertem nagyon sűrűn gélezni, hogy ne legyen rosszabb még véletlenül sem a hasam, viszont a befőttlé eddig mindig segített rajtam, ezért szerezték, innentől kezdve többször iszogattam ezt, és jobb is lett tőle. Egyébként teljesen jól voltam izomzatilag, tudtam futva haladni egész jó tempóban, itt sokat kerülgettük egymást két olasz futóval és Krisztával, és Zsu is utolért és el is hagyott, nagyon klasszul ment. Egyébként nekem összefolynak teljesen a balatoni települések, egy-két kivételtől eltekintve fogalmam sem volt, hogy épp hol vagyok, csak mentem, amerre kellett.

A yacht klubos ponton láttam, hogy van rendes wc, gyorsan bementem, hogy hátha lesz valami a hasammal, de semmi, viszont a meleg vizes-szappanos mosakodás új életre keltett. Itt jött a 100 km az órám szerint, úgyhogy jó szokásomhoz híven elénekeltem a Cifra palotát. Egyébként végig zenét hallgattam, a sajátjaimat, és a lejátszó lemerülésére készülve kértem Milánt, hogy az ő lejátszójára tegyen nekem fel meglepetészenéket, amiket hallgathatok.

Örültem, hogy megvan a 100-as, és nem estem kétségbe, hogy még 110 van hátra. Nem számolgattam előre semmit, csak arra koncentráltam, hogy menjek előre, és hogy a fiúk 4-6 km-enként vártak valahol a pontok környékén. De jellemzően azt is elfelejtettem megnézni, hogy hol a következő pont. Fonyódnál kissé szédelgősben voltam, a ponton ott volt Gabi és Zsó, de mentem szépen tovább, a fiúk meg jöttek utánam, közben voltak boltban, hoztak pogácsát és gyümölcslét, hogy azokkal is tudjak frissíteni. Én rendületlenül toltam a géleket, nem mindig esett jól, de lementek. Találkoztam Toncsival, Márton Attilával, a Tóth Attilát kísérő Csőre Ernővel, mindenkitől kaptam ölelést, ezzel együtt egy kis erőt is.

Közeledett a sötétség, az éjszaka, a barátom. Már vártam, mert szeretek éjszaka menni, különleges hangulata van, és valamiért én éjszaka tudok hozni sokat vissza abból, amit nappal elherdáltam. Kaptam láthatósági mellényt, fejlámpát, és kértem pulcsit is, hogy ne fázzak, ennyi volt az öltözés. A sötétben nagyon sokszor egyedül haladtam, de nem zavart, a parton több helyen voltak horgászok, én meg gyűrtem a kilométereket. A hasam még mindig feszített, de minden bent maradt. Kicsit nyünyögtem az egyik ponton a fiúknak, hogy kéne energia, de mintha semmi nem lenne jó, ekkor Milán erélyesen rám szólt, hogy akkor most szépen megeszem egy barackot, meg egy gélt, és csak utána megyek tovább, és mire találkozunk, a nálam lévő másik gélt is egyem meg. Így tettem, mert tudtam, hogy igaza van, le kell tolni, és bízni benne, hogy nem lesz gond. Haladtam, fogyott a táv, nem volt semmi különösebb bajom izomzatilag, persze fáradtam, de tudtam futni elég rendesen.

Földváron jött a fordulat. Épp letuszkoltam egy kólás gélt, mire a pontra értem, a fiúk mondták, hogy kértek nekem egy meleg teát, már iható, és van leves is, kérek-e. Kértem, húslevest, azt a fiúkra bíztam, és a teát kortyolgatva gyalogoltam, majd kocogtam, a fiúk utolértek kocsival és kiadták az addigra ihatóra hűlt levest. Egy életem, egy halálom, a kólás gélre ugye ráküldtem a teát, majd a nagyon finom levest, a hasam zuborgott és kuttyogott vagy hármat, és a 12 órán keresztül feszítő hasfájásom elmúlt. El sem akartam hinni! Végre jól éreztem magam hasilag, minden oké a lábaimmal, éjszaka van, a barátom, és haladok szépen előre!

Épp elértem Szántód határát, ahol elmondtam a „Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk” elhíresült mondatot az érettségi előtti utolsó osztálykirándulás emlékére, és jól éreztem magam. Jött Zamárdi, ahol régen borzalmas állapotú úton kellett menni, most meg klassz új bicikliút vezetett végig, ez is boldogság volt. A ponthoz kicsit kacifántosan értem el, mert nem volt egyértelmű, hogy merre kéne menni, de egy oda-vissza szakasszal megérkeztem, közben pont jött Zsu, aki azt hittem, sokkal jobban elhagyott már, de nem. Itt már Milán zenéit hallgattam, volt egy kis katyvasz, mert néhány számot nem játszott le a lejátszó, így kb. a zenék fele ment, de nagyon jókat rakott nekem össze, kedvem volt rájuk futni. Aztán mikor elég volt, rájöttem, hogy az ő lejátszóján van rádió is, úgyhogy rádiót is hallgattam. Jött Siófok, az egyik legkevésbé kedvelt rész nekem, mert baromi hosszú és unalmas, plusz most még mindenféle extra kanyarokat betettek az útvonalba, azt hittem, sosem lesz vége. Közben Ivettel kerülgettük kicsit egymást, elhúzott Öcsi is futva, Zsut is utolértem és el is hagytam.

Tovább a teljes beszámolóhoz >>>