aszfalt
Palyik Andi – UTT beszámoló
„Nincs is jobb mint július közepén a parton futkorászni. Aaa, azok a csodálatos tisza-tó parti árnyas erdők! Oh, wait….” Ez volt Gabi reakciója januárban, amikor formálódott a gondolat, hogy a Gizionok közül páran indulnánk az Ultra Tisza-tó 111 versenyen. 🙂
És akkor lássuk röviden az előzményeket: az UB-n szerettem volna indulni párosban, de azt végül elengedtem. Utána viszont annyira bántott a dolog, és olyan régóta mozgatta a fantáziámat a 100 kilométeres táv teljesítése, hogy kerestem egy versenyt, ami szóba jöhet. Így végül a páros UB-nél egy jóval nagyobb fába vágtam a fejszémet: a 111 kilométeres UTT egyéni teljesítésébe.
Megkezdtük a felkészülést Gabival. Abban egyeztem meg magammal, hogy ha mennek úgy az edzések, hogy az ne menjen a családi élet rovására, akkor csinálom. Ha nem, akkor elengedem ezt a versenyt és ezt a távot egy időre. Azt kell mondanom, hogy a felkészülés során a csillagok végig úgy álltak, hogy minden rendben zajlott. Minden zúzós héten (ún. nagyszopó :-)) volt segítségünk a gyerekek mellé, és akármennyire fáradt is voltam, mindig figyeltem rá, hogy Zsoltival eljussunk hetente egyszer együtt koncertre, vacsizni, úszni vagy sziklát mászni, és hogy esténként legalább pár perc jusson belőlem neki, mielőtt én is beájulok az ágyba a gyerekek után. Kemény kihívás volt, főleg mióta újra dolgozni kezdtem, de a felkészülést végül csont nélkül behúztam.
A terv a következő volt a versenyre: 6:30-nál gyorsabban menni tilos, frissítésre nagyon figyelni, találkozás Zsoltival csak a „nagy váltópontokon”, azaz ahol van melegétel (Abádszalóki kikötő 25,3 kilométernél; Sarud 46,7k; Sarud 63,9k, Abádszalóki kikötő 85,3K), és ezt követően meg majd igény szerint.
A rajt előtt találkoztunk Hankával és Milánnal. Pacsi, közös selfie, jókívánságok, vidám hangulat. Jött a szokásos visszaszámlálás, és már neki is vágtunk a távnak. Az első pár száz méteren mindenki elhúzott mellettem, és a 2. kilométeren már az előttem lévő utolsó futó hátát sem láttám. Egyszerűen ott hagytak. Kezdtem aggódni. Néztem a Garminomat: 6:30-as ezrekkel mentem. Ezt beszéltük meg Gabival, ennél tempósabbat tilos volt mennem. Aggasztott a helyzet. Vagy elszámoltam a szintidőt, vagy mindenki ennyire penge, hogy 6:00 perces ezrekkel döngeti végig a 111 kilométeres távot, vagy elromlott az órám?! Hű, de rossz érzés volt! Az első ponton (3,6 kilométernél) kérdeztem is a személyzetet, hogy „Ezek meg hova sietnek?”, de válasznak csak mosolyt kaptam. Ezt követően jött az én magányos 10-15 kilométerem. Futottam egyedül a gáton. Utána kezdtek el végre előzni a később rajtoltatott csapatok futói, és én is beértem 2-3 belassult egyéni versenyzőt. Kaptam pár biztató „hajrát”, és szerencsére innentől már állandóan voltak körülöttem futók.
A nap sütött, kezdett meleg lenni. Kértem is Zsoltit, hogy az első nagy váltópontra (25,3k) hozzon ki atlétát és naptejet, mert elszámoltam magam a ruházatomat illetően. Itt ért először egy olyan negatív meglepetés, hogy a frissítő ponton nem adtak a zsákomba isot, sőt még vizet sem. Hiába mondtam, hogy rengeteg időm elmenne, ha minden ponton levenném a Camelbak-et azért, hogy pár deci vizet töltsek bele. Szerettem volna csak minden 3-4. ponton megállni. Az volt a válasz, hogy nincs elég víz. Innentől kezdve abban maradtunk Zsoltival, hogy akkor hoz innivalót is a következő nagy pontra (46,7k), ahol feltöltjük rendesen a zsákomat, addig pedig majd megoldom apránként, azaz minden frissítő ponton egy-két pohárnyi vizet töltök bele. (Egyébként itt irigykedve néztem a futókat, akik bringás kísérővel voltak. A Camelbak-es futás során nagyjából 1,5 kilogrammot cipeltem magammal végig. Nagy teher egy ekkora távnál. Vitte az időt is a megtöltése, és húzta a súly a hátamat. Ezt főleg a végén éreztem, hogy jó lenne lerakni. Ekkor úgy gondoltam, hogy egy bringás kísérő óriási kincs. Utólag azt mondom, hogy a hozzám legjobban passzoló autós kísérő volt a legnagyobb ajándék, amit kívánhattam magamnak.)
A következő nagy váltópontig (46,7k) igazából rendben ment minden. 30-35 kilométer után már nem kellett küzdenem azért, hogy ne gyorsuljak 6:30 fölé. Innen már pont jól esett ez a tempó. 40 kilométer környékén egyszer csak eltűnt a nap. Pár percig friss időben futottunk, majd leszakadt az ég. Jól esett a bőrömnek a hűvös, viszont a cipőm teljesen átázott. Folyt a lábujjaim közt a víz, minden lépésnél hallottam, ahogy cuppog. Eszembe jutott, amit Gabi javasolt egy korábbi posztban a Norvégiában cudar időjárási körülmények közt ultramaratont futó Gizion társunknak, Zsoltnak: vazelint (vagy szarvasfaggyút, ízlés szerint J) kell a lábra kenni, mert az szigetel.
Bekocogtam a 46,7 kilométernél lévő váltóponthoz, ahol a megbeszéltek szerint beültem a kocsiba. Zsolti kikészített mindent, amire csak szükségem lehet. Kaja, váltóruha, vazelin. Átgyúrta a lábamat, amíg toltam be a rendes (végre nem zselé) ételt a fejembe. Megnéztük a talpamat, elég hamar átázott. Úgy nézett ki, mint amikor egy órára beülök a fürdőkádba. Szétázva, hólyagokkal tarkítva. Viszont mivel masszívan esett az eső tovább, ezért nem vettem át a száraz váltócipőmet. Nem akartam ellőni a tartalékot. Gondoltam jól fog jönni az még később. Így a hólyagok kiszúrása után vastagon bekentem a lábfejemet vazelinnel, és visszahúztam az átázott cipőmet. Ekkor kellett volna kiszállnom a kocsiból és folytatni a távot. Kint szakadt az eső, bent kellemes meleg volt. A féltávig még volt 9 kilométer. Elkezdtem vacogni. És eszembe jutott az a mondat, amit Gabi csomagolt nekünk útravalónak erre a versenyre. Egy idézet Elek Dóritól, aki hatalmas egyéni csúcsot futott a 24 órás VB-n. Így hangzott: „Na legyen meg, aztán húzzunk a vérbe!” Szóval ez az idézet jutott az eszembe, viszont az én fejemben simán csak annyi zakatolt, hogy „Húzzunk a vérbe!” Legszívesebben kértem volna Zsoltit, hogy indítsa be a kocsit és menjünk haza. A francnak van kedve itt rohangálni a szakadó esőben. Ráadásul még hátra volt 65 kilométer. Zsolti szerencsére finoman kitessékelt a kocsiból, majd biztonságképpen szerintem lenyomta a központi zárat, így kénytelen voltam továbbmenni. Innen indult egy mentális harc bennem. Először úgy daraboltam a fejemben a távot, hogy már csak 9 kili, és megvan a fele. Aztán úgy, hogy már csak 9 kili és végre újra találkozom Zsoltival, tehát kapok vádli masszázst, és pár jó szót. Ez a 18 kilométer fogyott a legnehezebben. Bár nem volt bajom, de folyamatosan lassultam és fejben is kezdett nagyon elegem lenni.
Beértem végre ismét Sarudra, 63,9 kilométer. Kellett megint az autós frissítés, a testi-lelki feltöltés. Zsolti megkérdezte, hogy milyen érzés túllépni újra egy határt, ahol még nem jártam. Érdekes, ezen addig nem is gondolkodtam. Elkezdtünk egyezkedni a követező találkozónkról. Az utolsó nagy frissítő pont 85,3 kilométernél volt. Kértem, hogy hamarabb ne jöjjön ki elém, mert érzem, hogy már nyűgös vagyok, jobb, ha nem találkozunk, mert a végén még beülök a kocsiba. Inkább hajtson engem a tudat, hogy ott vár 85,3 kilométernél. Az még bő 26 kilométer volt, többször is rákérdezett, hogy biztos vagyok-e ebben, hogy egyben akarom letolni. De végül megállapodtunk, hogy mentálisan jót fog tenni, onnan meg már valahogy csak begurulok a célba.
Az ezt követő 26 kilométerre nem igazán emlékszem. Foszlányok vannak: esett az eső, frissítettem rendesen, Zsolti meglepett Kisköre előtt, beszélgettem pár futóval. Szerintem jól voltam. Az biztos, hogy belassultam nagyon, mert amikor haladtam, akkor 7:30-as ezrekkel mentem, viszont ha elfogadtam azt, hogy ez az új tempóm, akkor abban kényelmesen tudtam utazni. A testem dolgozott, fejben pedig máshol voltam. Eszembe jutott az elmúlt évek több nagy pillanata. Voltak köztük jó dolgok és nehezek is. Az utóbbiakat szépen letettem az út szélére, kilométerenként hagytam őket magam mögött. Ez a szakasz kicsit spirituális volt. Emlékezős, megtisztulós, búcsúzós.
Végül begördültem az Abádszalóki Kikötőbe (85,3k). Már nagyon vártam a szokásos tuningot. Masszázs, kaja, lábak a műszerfalon pihentetve. Itt már éreztem, hogy nagyon kész vagyok, és még mindig sok volt hátra. Megkaptam a Gizionok üzenetét, hogy drukkolnak nekem. Állati jól esett, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy tényleg folyamatosan figyelték az online időeredményeket és virtuálisan kiabálták a nagy-nagy „hajrá”-kat. Közben Gabi jelezte Zsoltinak, hogy vészesen fogy az időtartalékom, és rúgjon seggbe, ha sokáig állnék egyhelyben. Szóval egy lerövidített wellness után indultam tovább.
Innen már sok minden borult. Mivel a hideg idő ellenére sokat ittam, ezért állandóan pisilnem kellett. (Beállt combizmokkal nem volt kellemes). Így kitaláltam, hogy ritkábban frissítek. Viszont kicsit átlendültem a ló túloldalára, mert teljesen abbahagytam a folyadékpótlást. Valahogy kiment a fejemből. Azt vettem észre, hogy egyszer csak szomjas vagyok. Annál pedig még több kilométer volt hátra, hogy ilyen hiba beleférjen. Ezért korrigáltam, és próbáltam újból rendszeres időközönként enni-inni.
Ismét kezdődött a játék a fejemben. Annyira fáradt voltam, hogy nem akartam belegondolni, mennyi van még hátra. (Még 26 kilométer. Azaz közel 3 órán át még ugyanezt a futómozgást kell végeznem. És nem szabad gyalogolnom, mert a szintidő a sarkamban van). Próbáltam egészen apró szakaszokra osztani a fejemben a hátralevő távot. Ekkor már az 5 kilométerre levő következő frissítőpont is olyan távolinak tűnt, hogy még azt az 5 kilométert is szétosztottam: „Már csak 3 kili és eszem egy zselét. Onnan még 1 kili és megvan a századik (100!!) kilométer, onnan pedig még 1, és ott az utolsó előtti frissítő állomás”. Mindezt nehezítette, hogy lemerült az órám, így már csak érzésre mentem. Sem azt nem tudtam, hogy milyen a tempóm, sem azt, hogy hányadik kilométernél járok. A frissítő pontokon mindig próbáltam nagyjából képbe kerülni a számokkal.
Két sráccal küzdöttünk a végén, ők is hasonló tempóban és hasonlóan érdekes futóstílusban tolták a végét, harcolva a szintidővel. Közben lement a nap, és jöttek a szúnyogok. Fürtökben lógtak rajtunk még futás közben is. Arra jöttem rá, hogy 105 kilométerrel a lábaimban már nincs erőm szúnyogokat csapkodni a combomon, ezért inkább hagyom, hadd egyenek belőlem. Megállni viszont így nem tudtam, mert gyalogló tempónál elviselhetetlen volt a támadásuk. Utólag belegondolva nekik is köszönhetem a szintidőn belüli teljesítést.
Tiszaörvény. 107,4 kilométer. Utolsó csippantás, pár könnycsepp, „ez már meglesz” érzése. A speakert innen már hallani lehetett, aki a célban várta a befutókat. A zene fokozatosan hangosodott. Még két megtáltosodott egyéni női versenyző elsprintelt mellettem, de utána már csak én voltam és a maradék 3 kilométer.
Cél. 111 kilométer. Tiszteletkör, célszalag, érem, befutó fotók. Leírhatatlan.
Összegezve a 111 kilométeremet azt kell mondanom, hogy nem volt bajom. Az első 46 kilométerig egyenletes tempót mentem, utána pedig kb. 15 kilométerenként lassultam. Viszont ha beálltam a lassabb tempóra, akkor abban kényelmesen tudtam kocogni tovább. A lábaim nem fájtak különösebben, csak elfáradtak; a gyomromnak semmi baja nem volt, még csak émelygés sem kerülgetett.
Az éjszakai hazautazás fájdalmasabb volt, mint a futás bármelyik szakasza. Az anyósülésen ülve kezdett beállni a lábam. Nem esett jól sem kinyújtani, sem felhúzni. Közben kezdődött a hidegrázás is. Éhes voltam, viszont bármiből is próbáltam enni, hányingerem lett tőle. De simogattam a célszalagot és a befutó érmet, és elégedett voltam. 🙂
Hazaérve leltárba vettem a testrészeimet. Megvolt minden. A jobb lábamon sok nagy hólyag volt. Ezekbe a Gabi által előírt módon cérnát varrtam. Csini lett. 🙂 A sok hólyagtól a „műtét” előtt úgy néztem ki, mintha 7 lábujjam lenne azon a lábfejemen. Futás közben valószínűleg próbáltam tehermentesíteni a jobb lábamat, így a bal láb több munkát kapott és az a térdem jobban elfáradt. A hátamon, a melltartó pánt alatt középen, és a hónom alatt kisebb felületen hiányzik a bőr. Futás közben ezekből semmit nem éreztem, úgyhogy túl mélyek nem lehetnek. Éjjeli fél 2-kor ájulásszerűen álomba merültem. Négyszer ébredtem fel arra, hogy átizzadtam a pólómat és az ágyneműt. Másnap reggel a körülményekhez képest jól voltam. A robotmozgás estére elmúlt, és kellemes izomláz maradt csak.
Az órám a 93. kilométernél merült le. Érdekességképp: akkor 107.482 lépésnél tartottam, és 4.080 kalóriát égettem el (ez gyanúsan kevés, szerintem hibásan mért), az átlagpulzusom 158 volt.
Köszönet: mindenkinek, aki hozzátett valamit, hogy teljesüljön ez az álmom. ❤ Gabinak az edzéstervekért és a lélekápolásért. Zsoltinak azért, mert nem csak elfogadta, de támogatta is a felkészülésemet, így hónapokig kevesebbet kapott belőlem, viszont többet az itthoni teendőkből. A verseny alatt hibátlan kísérőm volt, pedig tudom, hogy ez a 16 óra neki is küzdelmes volt. A nagyszülőknek, amiért számíthattunk rájuk, és vigyáztak a gyerekekre. A Gizionoknak a tanácsokért, a drukkolásért, a helyszínen tartózkodó különítménynek a pacsikért. A barátoknak, ismerősöknek, akik időről-időre rákérdeztek, hogy hogy haladok a felkészüléssel, és üzenetekkel bombáztak a verseny alatt. (Ezúton is elnézést, hogy nem válaszoltam menet közben, de próbáltam csak a futásra koncentrálni). Külön köszönet illeti az időjárást, hogy ilyen kegyes volt a futókhoz, és a tisza-tavi szúnyogoknak, akik végigkergettek az utolsó 20 kilométeren! 🙂
Tervek? Nem tudom. Egyelőre pihenés, nyári szünet a gyerekekkel, pár nap hegymászás, via ferrata (talán meghódítunk pár csúcsot Ausztriában). Ősszel pedig vár a Nizza Maraton és pár nap együtt a Gizionokkal a francia riviérán.
Peace&Asphalt 😉
“Rise&Shine” trió, Demeter Balázs – UB beszámoló
Az idei év második célversenye. Ehhez képest messze nem éreztem magam csúcsformában. A jól induló felkészülést sérülések miatt meg kellett szakitani, 3 hét kényszerpihenő, után sem volt az igazi, kb. 2-3km után mindig elkezdett fájni a combom, ami kicsit aggasztott. Meg a Baker-ciszta, meg a térdfájás…
Azt mondják, a székelyek keményfejűek. Lehet benne igazság, mert persze péntek délután bepakolt futócuccal robogtunk Aliga felé, még a közös Gizion-csapatvacsora végére is sikerült beesni.
Egy régi cimborám jóvoltából szállásom is került, nem győztem neki elég hálás lenni. Persze szarul aludtam, mint mindig a komolyabb versenyek előtt (még kamaszkoromban hosszútávú evezősversenyekre jártam, azok előtt sem aludtam jól soha), csak régen legalább előtte kipihent voltam. Legalább a csapat másik két tagja profi volt, Sally is több hosszú versenyt teljesített, Peti szintúgy, illetve ő már egyéniben is futotta a távot többször. Mindketten meglehetősen nyugodtak voltak, ami rám is átragadt. (Ez a nyugalom végigkísérte az egész versenyt).
Reggel nagy szélben rajtolt a mezőny, nem bántam, hogy nem én kezdtem. Valahogy nem volt “futóhangulatom”. Aztán átautóztunk az első váltópontunkra, kicsit még döglöttem, majd jöttek a versenyzők, fokozódott a hangulat, a kedvem is megjött a futáshoz. Az első szakaszt még zene nélkül nyomtam, lazán, kényelmesen, nézegettem az ébredő Balatont, tiszta giccses volt. A pulzusom is épp csak 145 körül kószált. A tempó sem lett így parádés, de nem is az elején kell ugye ellőni a puskaport!
A második szakaszomra megkaptam az emelkedőket, meg a napsütést. A táj gyönyörű volt, kárpótolt a terep nehézségeiért. Azt hiszem itt futottunk Milánnal (egyéni induló) egy darabig, a 90-es évek diszkóslágereire, menő volt. (Ezúton is leírom, hogy minden tiszteletem az egyéni indulóké -igen, nem csak a teljesítőké- hiszen, szerintem, már az egyéni rajthoz álláshoz is komoly bátorság kell!) Dörgicsén volt néhány lejtő, de egész jól tolerálta a térdem, aztán váltópont, hurrá! Itt eléggé megfáradtam, kijött, hogy a frissítést meglehetősen hanyagul végeztem az első két szakaszon, úgyhogy rövid nyújtás, majd zaba, pihenés. A következő etap előtt henger, nyújtás (ahogy egyébként minden szakasz előtt!). Aztán nyomás a Badacsony körül. Na ez a szakasz különösen fájt. Talán az volt a legrosszabb, hogy másra készültem, ugyanis elnéztem a térképet. Az autós útvonal (kísérő) ment szintben a vasút mellett, a mienk a hegy oldalában kanyargott némi plusz szintet begyűjtve, ami a déli napsütésben finoman szólva is kifejezetten szarul esett, pláne, hogy síkra készültem. Cserébe a távot is elnéztem, így legalább valamivel rövidebb lett a vártnál, ami maga volt a megváltás!
Aztán jött a fordulat. Felkészültem életem leghosszabb 16,6km-ére, 2 órát saccoltam rá. Ezzel szemben benyomtam egy RedBullt, kinőttek a szárnyaim és olyan tempót mentem, hogy magam is meglepődtem rajta. Ráadásul érzésre is fasza volt, sorra daráltam be az embereket, felemelő élmény volt. A végére azért kifejezetten elfáradtam, de már csak alig 19km volt hátra két részletben, kezdtem azt érezni, hogy meglesz. A csapat továbbra is parádésan üzemelt, egyszerűen mindenki tette a dolgát! Fonyódon a yachtklubban sikerült lezuhanyoznom, (amit ezúton is köszönök nekik) nagyot lendített a komfortérzetemen.
Az utolsó előtti szakaszon még volt bennem kraft, ki is futottam rendesen, javítottam az átlagon! Utána hálózsákba burkolózva reszkettem a kocsiban egy darabig, de megérte!
Az utolsó szakaszra a viharos szél mellé megjött a felhőszakadás is, csak hogy érezzük a törődést. Rendesen fájt, ahogy az esőcseppek szinte döfködték az arcom, de -ahogy a csoportban gyakorlottabb sporttársak mondták- “a leghosszabb lóf@sz is véget ér egyszer”, tehát ez is, pont így éltem meg.
Szegény Sally az utolsó szakaszra úgy állt ki, hogy ömlött az eső, nem irigyeltem, de érdemben zokszó nélkül tette.
A közös befutón minden lépés fájt, mégis úsztam a boldogságban!
Összesen (kerekítve) futottam 74km-t, amihez 15 perc híján 8 óra kellett. Sok nyújtással viszonylag fájdalommentesen, “fal” nélkül ment, bár voltak benne nehezebb szakaszok. Valószínűleg a hosszabb szakaszok tényleg nem estek volna jól.
Belekóstoltam az aszfaltos ultrák világába, nem volt rossz élmény, sőt! De ez mégsem az én világom. Az aszfaltot egyszerűen unom! Míg a VTM-en a harmadik óra után esett le, hogy “nini, 3 órája futok”, addig az UB-n már 10km-t is megéreztem.
Belgrád maraton beszámoló – Hegedűs Ákos
Jó messziről kezdem.
2016. Október 4-én kezdtem újra a rendszeres edzéseket Gabival, miután kihagytam 7 hónapot sérülés miatt, amit a 2016 tavaszi maratoni felkészüléskor szedtem össze.
A megoldás egy aszimmetrikus talpbetét lett és biztos ami biztos alapon vettem egy Hokát is.
Az első edzés előtt még gyorsan be is neveztem a Keszthelyi féltávra (mert épp aznap nyílt a nevezés) mintegy felmérő állomásként a Nagyatádi Ironman előtt.
Gabival abban egyeztünk meg, hogy hosszú és türelmes alapozást kezdünk, semmi hirtelen mozdulat, lassan növeljük a távot és a tempót, az első célverseny pedig csak fél év múlva.
Bő egy hónap múlva volt az első 30 kilis futás, november végén elkezdtem az úszást is heti egyszer, január közepén a spinninget, február közepétől pedig már a kinti bringás edzéseket is. Február 28 napjából 27-en edzettem.
Közeledett a március 19-i félmaraton Bécsben, az első felmérő az alapozás után. Az előjelek jók voltak, bár nem volt sok kimondottan gyorsító edzés, mégis egész jól ment a tempó, verseny előtt 10 nappal az egyenletes 4:10-es tempót tervezgettem amiből az 1:28-as félmaraton kijöhetett volna.
Időközben azért széttapostam a Hokát, meg a betét sem tartott már úgy, és különbenis, a Hoka (Bondi4) nem egy kimondottan versenycipő, így kerestem az alternatívát, először egy bizonyított – ámde már szerény csillapítású – Adidasban, majd egy nem sokat futott, de valahogy nem a lábamra passzoló Nikeban. Aminek az lett az eredménye, hogy a félmaraton előtti héten megfájdult/meghúzódott a lábszáram-achillesem és már hiába váltottam vissza Hokára, jött a kínlódás. Elvitte az önbizalmat, fókuszt, előtérbe került a megoldáskeresés, krém, nyújtás, masszás, edzések óvatos adagolása, egyensúlyozás a terhelés fenntartása és a még nagyobb vagy hosszabb sérülés között.
A félmaraton egész hetében, a versenyen járt az agyam, rég volt már ilyen, általában pénteken munka után szoktam csak rákanyarodni agyban a hétvégi teendőkre. De régen versenyeztem már, PB-t is akartam futni,viszont nagyon szűk volt a mozgástér, 4 perces tempóval kinyírom magam gyorsan, de 4:15 már kevés. Vagy 4:10 mint a metronóm, vagy kuka és ez stresszelt kicsit és a sérülés sem volt egyértelmű versenyszituációra. A bemelegítés bicegősen indult, de 2 kili alatt nagyjából használható állapotra hoztam a lábam.
Gabi pulzust írt elő, én az egyenletes 4:10-ben hittem. Rajt után 4:00-4:09-4:14-4:09, kerestem a ritmust de nem nagyon leltem, miközben a pulzusmérő meg hülyeséget mutatott. Az első 5-ben 168 lett volna a limit, ehhez képest az óra 158-160 körülit mért, érezhetően alul. Aztán az ötödik km elején felugrott 172-re (ebben kellett volna futni 6-10 között) majd 4,5-nél gyorsan 176-ra emelkedett ( na szuper, ez lenne a 11-15 km közötti sáv) de legalább innen már nem nagyon mászott feljebb és lejjebb sem. Mindeközben a tempó meg 4:12-4:14 között volt, sakkmatt, pulzus sok, tempó kevés, mint egy trabant kettesben üveghangon. Az utolsó negyedben még további lassulás (4:17-4:18), pulzus még feljebb (178) és a nagy hajrá is elmaradt, 183 lett a pulzus teteje, 1:29:31 meg a verseny vége. Az 1:28-tól fényévekre, viszont pulzus alapján erre a napra ennyi volt a versenytempóm, nagyobb teljesítményt nem igazán tudtam kifacsarni magamból, emiatt inkább elfogadtam a helyzetet, nem nagyon búsultam az eredményen.
Félmaraton után inkább úsztam meg bringáztam, a lábam továbbra sem volt jó. Utána már edzegettem ugyan, volt egy 26- meg egy 30 km-es futás a következő hetekben, amik pulzusra is meg tempóra is egész jól mentek, mégis végig a lábammal voltam elfoglalva, új Hoka, kompressziós szár, másik kenőcs, régi Hokába plusz emelés ragasztás, aztán kivétel, maraton előtt gyógytornász, szép lassan leromboltam magamban a hitet és már a hátam közepére sem kívántam az egészet.
Nem izgultam a maraton előtt héten, csak legyek túl rajta, ne sérüljek bele még jobban, utána majd rákanyarodok a triatlonra, csak ezt kell valahogy kibekkelni.
Írtam is Gabinak, hogy talán a 4:30-as tempótól még nem tiltakozik a lábam, ezért abban elkezdem, futok egy 1:35-ös félmaratont, ami után majd megpróbálok egy gyorsabb második felét futni (ja, az csak úgy szokott menni), ő meg rám is hagyta, semmiféle zónákat nem küldött, végülis jó terv, hajrá.
Azért az a mondat folyamatosan ott motoszkált a fejemben, amit a heti emailes edzésadag elejére írt:
“Hát, őszintén sírni volna kedvem, hogy mennyire jó állapotban vagy, és mégsem tudod megfutni majd, amire készültünk:-(”
Aztán csütörtökön még beszéltem Péterrel (lúdtalp), és okkal vagy ok nélkül, de olyan motiváló szöveget nyomott le, hogy teljesen kicserélődtem. Merthogy az ilyen előjelek után szokott valami nagy durranás történni, meg leginkább 5 percben futok, és lehet, hogy az a tempó máshogy terheli a lábam, mint a maratoni versenytempó fogja, és bennem van az edzésmunka, meg nincs vesztenivalóm, el kell kezdeni bátran, hátha mégis megy… Írtam is este Gabinak, hogy azért csak küldjön valami pulzus iránymutatást, meg egy célidő becslést, Réffy Balázs Vivicitta beszámolója után különösen aktuálisnak éreztem megkérdezni, hogy mit is érez az orákulum.
Alig jött válasz, majdnem elsikkadt a rengetegben. “3:08-ra jó lehetnék sérülés nélkül. Pulzuszónák 168 16-ig, 172 32-ig….” Tovább nem is néztem, ha ez megvan, akkor utána már minden mindegy. És a végén a kegyelemdöfés: “(úgyis tudom, hogy megpróbálod, de aztán no rinya!!!)” Hm, ismer valahonnan…
És a verseny.
Vittem a régi és az új Hokát, végül az újra esett a választásom. Ugyanolyan, csak nincs még széttaposva, jobb a tartása. És mivel nincs széttaposva, a lúdtalpbetét + másik betét mellett a jobb kisujjamnak (ahol egy plusz emelés van) már nem igazán marad hely a cipőben. De ez csak hosszabb távon – mondjuk egy maratonon – jelent problémát…
A reggeli készülődés minden mozzanata jól sikerült, éreztem, hogy ez egy jó nap lesz. Kikocogtam a rajtba, leadtam a felesleges ruhákat a csomagmegőrzőbe. Jobb lábon kompressziós szár, mintha ettől picivel jobb lenne.
A félmaratoni és a maratoni mezőny együtt indult. A rajtban nem voltak zónák, így igyekeztem minél előbbre kerülni, a rajt után mégis nagyon sokat kellett még előzgetni a lassan futó, néha sétáló versenyzőket. Az első 2-3 km lejtett, a negyedik meg picit emelkedett, de megnyugtató volt, hogy a tempó 4:30 alatt, a pulzus meg 168 alatt van bőven. Fejben is úgy osztottam a távot, hogy az első etap 16 km-ig tart, amit 168 alatti pulzussal kell futni és kész. Ez gyakorlatilag minden különösebb odafigyelés nélkül ment, többször eszembe is jutott, hogy Gabi vajon hogyan tudja ennyire jól belőni azt a pulzuszónát, ami nekem pont a kezdő maratoni tempót jelenti? Merthogy nem fáradtam, éreztem, hogy ez viszonylag kellemes, de sok van még hátra, kelleni fog majd még az itt megspórolt energia később.
A frissítés sűrűn volt, 3-4 km-ként, nagyon hosszú frissítőzónákkal. Fél literes palackos vizet adtak, ami ugyan nem túl környezetbarát, de a futáshoz tökéletes volt. Nem nyeltem félre, nem öntöttem az orromba, és elég volt egy flakon inni is és később locsolni is, mégsem kellett a tempón lassítani, amit a poharas frissítésnél nem árt megtenni.
Vízen kívül nem is vettem magamhoz semmit (ja de, későbbi pontokon volt Isostar bekeverve, azt ittam néha), vittem magammal két High5 EnergyGelt, két Isogelt (erre inni sem kell), meg két sós Sponser gélt. 45 percnél fogyasztottam el az elsőt, majd próbáltam egyenletesen, kb. fél óránként megenni valamelyiket, öt adag el is fogyott.
Az útvonal egy bevezető és kivezető 4 km között egy kisebb és egy nagyobb körből állt. Nagyon durván lezártak mindent, kétszer három sávos híd totál lezárva (kb mintha az Árpád híd lenne teljes zárral), három sávos utak full lezárva (Hungária krt. jellegű), kétszer két sávos út oda-vissza lezárva (mint a Kerepesi a Pillangó utcánál), pedig csak az egyik sávon futottunk, szóval nem cicóztak. Elég szeles volt az idő, de a pálya kör jellegéből adódóan sok irányváltás volt benne, emiatt ez elvileg nem okozott volna jelentős gondot (érzésre persze mindig szemből fújt…)
18-nál kezdtük a második kört, a félmaratonosok itt már lekanyarodtak a cél felé. Épp egy szembeszeles szakasz jött, a mezőny rendesen megfogyatkozott, egyetlen futó volt előttem szélárnyéknak. Ráfutottam, ezzel el is értem a kívánt 172-es pulzustartományt és 18-25km között utaztam mögötte. Na ő tényleg metronóm volt. 3 km-t mentünk 4:24-es tempóban (19-20-21), aztán még kettőt 4:18-ban. Itt már a pulzus verte a 175-öt, de időközben elhagytuk a félmaratont (1:33, wow!!) és úgy gondoltam, hogy ez most itt _A_ lehetőség, ilyen felvezetéssel addig megyek, amíg csak tudok, lehet, hogy ilyen még egyszer az életben nem adódik.
25-nél aztán leakadtam róla, mert már aránytalanul nagy energia kellett rátapadni. Szerencsére azért nem távolodott nagyon, később be is állt egy stabil távolság. (végül hamarabb értem célba, mert megállt egyszer, túl jól frissített)
Innentől egyedül küzdöttem az elemekkel, szembeszéllel, ha a fáradtság miatt beleültem volna a mozgásba, akkor gyorsan felráztam magam, 30-32 körül már vártam a holtpontot, amit egy jól irányzott géllel gyorsan el is toltam magamtól.
A kislábujjam viszont egyre jobban fájt. Nagyon nem volt már helye, futás közben próbáltam mozgatni kicsit, de már minden lépésnél óvatoskodni kellett vele. A 34. kmben – amikor már a futó nem mindig hoz hirtelen racionális döntést – kitaláltam, hogy megállok, kiveszem a plusz betétet a cipőből, így nem lesz emelés a jobb kisujjam alatt és ezzel több hely lesz neki. Megálltam. leültem egy padkára. Kikötöttem a cipőt. Levettem. Jött az ismerős érzés, amikor egy nagy vízhólyagnak hirtelen több helye lesz. Aztán elgondolkoztam, hogy elég hülyén néznék ki a maradék 8 km-en egy fél pár cipőbetéttel a kezemben. És különben is csak egy vízhólyag, abból meg már átéltem párat. Cipő vissza, megköt, és próbáltam behozni azokat, akik időközben megelőztek, és közben azon gondolkodtam, hogy talán épp ezzel a leüléssel buktam a 3:10-en belüli időt. Ez volt az egyetlen 5 percen kívüli km-em. (33-34-35km: 4:35-5:07-4:34)
Nem volt már sok hátra, energetikailag rendben voltam, pulzus 177 környékén, abszolut versenyfordulatszám ehhez a távhoz. Azért már lassultam, 4:40-4:43, a pulzus meg tovább emelkedett. Időközben a vízhólyag kidurrant, szintén sokszor átélt érzés, először nagyon fájdalmas, de aztán megszűnik a feszülés és így összességében jobb.
40 km környékén egy hídon kellett még visszafutni és kezdődhetett a hajrá. Kezdődhetett volna. Már a hídról lefutás sem ment valami acélosan, majd az utolsó 1,5 km végig emelkedett. És hirtelen akkorát nyilallt a jobb talppárnám, hogy azt gondoltam eltört benne valamelyik csont és nem is tudok normálisan ráállni. Rettenetes bicegéssel és nyögéssel haladtam előre és bár nem néztem az órát, de éreztem, hogy valahol a 3:10 határán billegek. 41. km 4:57 lett, ennyit a nagy befutóról. Fogat összeszorít, ezt már ki kell bírni valahogy, innentől szinte végig emelkedett, már alig vártam, hogy meglássam a célkaput. 3:09-nél még rápillantottam az órámra és éreztem, hogy esélytelen, de azért megnyomtam ahogy csak tudtam. Max pulzus a végén 194 (tényleg az utóbbi évek csúcsa), célvonal, óra áll, 3:10:11. És sírtam. Mert nagyon kihajtottam magam, mert nagyon fájt és mert mégsem lett meg a vágyott 3:10-en belüli idő. (most jöttem rá, hogy az auto start-stop beállítás miatt az órám nem mérte a padkán üldögélést, és így már érthető a hivatalos 3:10:38-as eredmény. Legalább a padka nélkül sem lett volna meg)
A kordonon kívül a család, a gyerekek sztem még sírni sem láttak, nem is értették, hogy fáj, vagy szomorú vagyok, vagy mi a baj. És vigasztaltak, hogy az a 11 másodperc igazán tényleg semmi. Aztán szép lassan rendeződtem és elfogadtam. Tulajdonképpen nem is olyan rossz. Mégiscsak 4 perc javítás az eddigi időhöz. És ez már az enyém. És már csak ezt a cipőt kell kitalálni legközelebbre (és az összes többi dolognak ugyanilyen jól klappolnia)
Járni nem nagyon tudtam, lenéztem a cipőre, akkor láttam, hogy totál vér a gyöngyvászon. Szóval nem vízhólyag volt, hanem vér. Na bumm. Később kiderült, hogy a teljes kisujjamról lejött a köröm és a bőr, képet inkább nem mellékelek…
Két nappal később a kisujjam gyógyul, voltam úszni, izomzatilag meglepően gyorsan regenerálódok, a sérülésem mintha sokkal kevésbé lenne/érezném, és ezen a cipő kérdésen kellene továbblépni a folytatáshoz. (széles legyen, csillapítson, beleférjen két betét, 4 perces tempó kompatibilis legyen, stb) Majdcsak meglesz ez is.
Ha futnék két maraton 3 órán belül (mert egyszer véletlenül is sikerülhet), akkor asszem hagynám a továbbit, de addig foglalkoztat.
Aki idáig elért az olvasással, az mazochista (vagy pagedown-t használ).
Köszönöm Gabinak és Péternek. És a családnak, hogy elviseli ezt a sok edzést.
