félmaraton
Kormány Alexandra – Kispáli félmaraton, beszámoló
Furcsa érzésekkel érkeztem, egészen az indulásig nem tudtam versenyként kezelni a helyzetet, tényleg csak egy edzésnek tűnt a tervből – csak éppen ismeretlen helyszínen. Aztán amikor elindultunk, rájöttem, hogy azért itt mégiscsak versenyezni kellene, ráadásul a táv sem rövid – még akkor is, ha a múlt heti 26 km-hez képest kevesebb (viszont a hőmérséklet +6 fok minimum). Hogy ettől, vagy a rögtön a pálya elejéről induló dombtól ment fel a pulzusom fél perc alatt 168 fölé, azt nem tudom… de persze még nyugtalanabb lettem. Aztán elengedtem a titokban dédelgetett 2 órás időmet és a túlélésre koncentráltam.
A lányok közötti 3. hely meglepetésként ért, mert egyáltalán nem tudtam követni, ki milyen távot fut. Mármint csak FM táv volt, de azt lehetett kettes és hármas váltóban is teljesíteni. Igazából azt sem tudom, hogy tulajdonképpen hányan indultunk egyedül FM távon. Mindenesetre meghagyom magam abban a tudatban, hogy még jó páran voltak mögöttem 😉
Az tuti, hogy egy rövid szakaszon együtt futottam egy csajszival, aki sokkal inkább tűnt “futónak” hozzám képest, ahogy elmondta, 1:57-es FM-et futott utoljára, de most valahol mögöttem ért be végül, mert szegény már többször ájulás közeli állapotban volt a hőség miatt. Szóval valószínűleg más időjárási viszonyok között az ilyen gazella termetű csajszik simán levertek volna, de most valami máson múlt a győzelem… Ezzel arra is rájöttem, hogy ez a 2 óra nem lehet valami kőbevésett cél, mert minden relatív, nagyban függ a terepviszonyoktól, az időjárástól, stb. … Lehet, hogy ezek nagyon alap dolgok, de én még nagyon az elején vagyok, most kezdem ezeket megtapasztalni. Erre jó a verseny, mert itt olyan dolgokat is átélhetek, amit a szokásos kis környezetemben, a megszokott körülmények között nem tudok.
Összességében nagyon örültem, hogy neveztem, meg annak is, hogy nem ez volt a “célverseny”, mert akkor lehet, hogy görcsösebben ragaszkodtam volna a jobb teljesítményhez és elszállok valahol féltávnál. Így viszont teljesen jól voltam a végén és rájöttem, hogy az a titka, hogy elkerüljem az ilyenkor menetrendszerint kezdődő gyomorgörcsöt és hasmenést, hogy nem ülök le, hanem folyamatosan csak sétálok. Most kb. háromnegyed órát sétálgattam fel-alá az eredményhirdetésig, aztán villámsebesen vágtam be magam a kocsiba, mert itthon a férjem egyedül birkózott a gyerekekkel. Mondjuk úgy, hogy aznap délelőtt nem csak én mozdultam ki a komfortzónámból 😉
Erényi Tamás – Wizz Air Budapest Félmaraton beszámoló
A nyári edzések nem a tervek szerint alakultak, július elejétől fájt a sarkam, pihenteni kellett. Ha elmentem futni akkor is csak lassan. Augusztus közepétől voltak értékelhető futásaim, az óvatos visszatérés jegyében (hála Gabinak, hogy visszafogott) de 20 km felett egy se, a két leghosszabb 15 és 18 km. Néhány edzésen futottam 5 perc alatti tempót, de nem a megnyugtató mennyiségben. Arra pont jó volt, hogy emlékeztessen, hogy még azért megy 🙂
De a remény az mindig él, így azt terveztem, hogy elindulok az 1:45-ös iramfutókkal, versenyen úgyis jobban szokott menni, mint edzésen. Tízig csak kibírom aztán majd meglátom. Így is lett, megkerestem őket és igyekeztem. Kicsit rángatták a tempót de azért követhetőek voltak. Az Andrássyn és a vár körül sima ügy volt, de a rakparton dél felé szinte állt a levegő, a Lágymányosi hídig fel is szaladt a pulzus 163 környékére. Ez nálam olyan tartomány amiben nem szoktam sokat tartózkodni, így jobbnak láttam lassítani az addigi 4:55-ről 5:10-környékére. Persze nem a tempót néztem, hanem a pulzust, hogy menjen már be 160 alá, a tempó az csak következmény volt. Kb 4 km kellett míg újra vissza tudtam gyorsulni 5 perc környékére, normális pulzussal, az utolsó szakaszon pedig már újra volt 4-essel kezdődő km. ( 1:46:44 a vége)
Ittam minden pontnál, most végre nem felejtettem el szívószálat vinni, így nem kellett lassítani. Jó kis futás volt, de nagyon figyelni kellett, a mai meleg napban azért benne volt a borulás veszélye is.
És a végén Gabitól kaptam az érmet 🙂
Sally – Veszprém Trail, beszámoló
Veszprém. Talán mindenki tudja, hogy a Királynék városa. Talán kevesebben, hogy én ide jártam középiskolába. Nevezetesen a Várba, a Közgázba. Utáltam, nem kérdés. De az egyik legjobb dolog, ami ebben az időszakban történt velem, hogy valahogyan kikeveredtem a Veszprémi Honvéd pályára, és megpróbáltak tájfutót faragni belőlem.
Ez így visszatekintve teljesen felesleges próbálkozás volt. Futni mindig is tudtam. Mondhatni, hogy a véremben van, mert Apukám is futó volt, de ez az alkatunkat összehasonlítva elég furán hangzana. Szóval a futással soha nem volt gondom, de tájékozódni egyáltalán nem tudtam. Valahogy a tájoló és a szinttérképek nem voltak a barátaim. Ha jól emlékszem, egy versenyen sem értem célba, mert sem a tájolót nem tudtam használni, de kb a szintvonalakból sem tudtam megállapítani, hogy a következő ponthoz felfelé vagy lefelé kell majd futnom. Ellenben sokat futtattak, mert tudták, hogy el fogok tévedni. Már akkor is előrelátó és jó edzőm volt 😀
Szóval az 5km versenyeken kb nekem általában 10 km lett a táv, úgy hogy jellemzően az első pontot találtam meg (ha ügyes voltam) és általában az aszfalton gyalogoltam be, amit feladásnak is lehet nevezni 😀 Elmondhatom, hogy sikerélményként egyszer sem éjszakáztam az erdőben.
De a lényeg, – mielőtt azt hinnétek teljesen elkalandoztam a témától – én ezeken a részeken futottam és edzettem, amikor középiskolás voltam. Gulya domb, Betekincs völgy, abszolút nosztalgiával töltött el már a gondolat is.
Alapvetően pénteken találtuk ki, hogy mégis Balcsin leszünk, és mégis indulni kellene ezen a versenyen. Így persze az előnevezést lekéstük, de mivel van helyszíni nevezés, olyan nagy gond nem volt.
Este még rábeszéltem Tesómat, hogy ha már úgyis 5 km tervezett futni edzés gyanánt, akkor jöjjön el és fussa le az 5 km-es távot. Laci a 10,5-et tervezte, én meg a fm-t ami két kör a pályán. Gondoltam a teherbíró képességemet is edzem majd. 32 fokot ígértek, igazi strandidőt. Nincs is jobb, mint ilyen melegben napon futni.
10 után pár perccel indult a verseny. A szervező elmagyarázta, hogy kb merre kell futni, ami azért vicces, mert térképet nem kaptunk, így aki először járt a pályán annak ez a magyarázat nem sokat segített. Páran az elején eléggé elfutottak, de mivel gondoltam túl sokan nincsenek előttem, meg nagyon mégsem kéne elfutni az elejét, én inkább tartom a a saját tempóm. Mivel a terep azért valahogy mégis teljesen ismeretlen volt, amig nem értem el a 172-t addig futottam. Még felfelé is. Ha nem is egy egetverő tempót, de futottam. A frissítőpontnál meglepődve találkoztam Lacival, aki eltévedt, és így véletlenül összefutottunk, pedig előtte még a hátát sem láttam. Sajnos a 8 főut utáni körön csomóan rossz irányba indultak, vagy eleve rossz felé irányították őket, így sokat elkevertek, vagy szembejöttek velünk, ami azért nem volt túl jó érzés.
Tovább Sally blogjára >>

