ultrafutás
Evetovics Milán – UB beszámoló
Ez a verseny nekem a tavalyi UB buktával indult. Az az előtti 2 be nem fejezett UB-n nem fájt, mert az elsőnél sérülés és fel nem készültség miatt kellett feladnom, a másodikat meg hasmenés miatt. Szóval azokat fizikai okokra vissza lehetett vezetni, de a tavalyit egész egyszerűen hagytam kicsúszni a kezemből, és agyban adtam fel. A döntésem, hogy 161 kiliről értelmetlen tovább menni, mert 8 óra alatt nem lettem volna képes 60 kilométert futni, logikus volt. Azt a helyzetet, amibe magamat hoztam ott, és amilyen döntéseket hoztam az odáig vezető úton, azt kellett feldolgoznom utána, és kijavítani, amit ott elrontottam.
Sokáig elemeztem az UB-t, aztán jött Hanka Spartathlonja, és láttam, hogy mit ér a tudatos tervezés és a fókusz. Ott értettem meg véglegesen, mit is jelent az általad emlegetett mentális 100 forint. A Spartathlon után döntöttem el, hogy bebizonyítom magamnak, én nem az az ember vagyok, aki ott maradt Fonyódon. Innen szinte minden edzésen a Balaton körül futottam agyban. Karácsony után jött 3 hét dögrovás, akkor egy kicsit megijedtem, hogy mennyire fog visszavetni a felkészülésben, de szerencsére hamar visszajött a tempóm. Aztán jött a 100-as, amit jó lett volna lefutni, de múltkor megfogadtam, hogy azon a velencei pályán csak 50-et futok, mert nagyon nem szeretem. Inkább futok egy jó 50-et, mint egy rossz vagy feladott százat.
Az 50 kili után Hankával elkezdtük a hátam megerősítését, szerintem ez eléggé jól sikerült, mert alig volt vele baj a verseny alatt. Az étkezéseim minőségét hozzá igazítottam az edzéseimhez, igyekeztem többet aludni, az utolsó 2 hétben toltam a vitaminokat ezerrel. Közben tervezgettem a tempómat, és a verseny frissítésemet is kitaláltam. Péntek este próbáltam, minél többet aludni. Sajnos 3:49-kor egy madár a nyitott ablak alatt kezdett el kornyikálni, de azért még reggel 5-ig így is sikerült több mint 6 órát aludnom. A zsákomba összerakva a frissítés az első találkáig.
Hamar eljött a 7 óra és ellőtték a rajtot. Ilyenkor mindenkiben dolgozik az adrenalin, de én tudatosan készültem, hogy már az elején is lassan kell bekezdeni és minél hamarabb megtalálni a saját tempót. Éreztem, hogy nagyon mennék, vittek volna nagyon a lábaim, de figyeltem és nem engedtem 5:40-nél gyorsabb kilométert magamnak. Az első óra végére elült az adrenalin, megvolt a saját tempó, és gyorsan belöktem az izogélt, meg kortyolgattam az izoitalt. Hankáékkal 15-17 körül tali, gyors kaja-pia csere és futás tovább. A terv az volt, hogy 30 percenként állnak meg és adják az utánpótlást.
Almádiba tervszerűen 6:00 percessel értem, közben melegedett az idő, de idáig sok árnyék volt, így kevésbé zavart. Hanka és Tomi közben hoztak jeget. A füredi ponton ettem egy kis levest menet közben és mentem tovább. Jó erőben éreztem magam, minden rendben volt. Jöttek az emelkedők meg az árnyék nélküli rész, de iszonyat szerencsénk volt, és egy vihar is volt a közelben, ami nálunk nem esett, de legalább a szél lehűtötte az időt. Az emelkedők nem zavartak, a lankásabbakon futottam, a meredeken tempós gyaloglás. Hankáékkal Vászoly és Dörgicse között találkoztam, egy gyors frissítő hengerezés, kaja és ital pótlás után mentem tovább. A Dörgicsétől lefelé vezető úton éreztem, hogy itt az idő az első nagy kitérőre, mivel 2 pont között voltam így egy arra alkalmas bokor lett az alkalmi toi toi-om. A mozgásom nem volt acélos, elég sokszor bele sétáltam.
Zánka előtt vártak Hankáék. Tomi átmasszírozta a hátamat, meg megfújkáltak Perskindollal, kicsit összeszedtem magamat. Máthé Zolival futottunk egy kicsit, jó volt végre nem egyedül futni, de aztán ő lehagyott. Petivel mentünk együtt egy kicsit, de aztán ő is lehagyott. Továbbra is sokszor bele kellet sétálnom, de ahogy ezt az edzéseken gyakoroltam, kinéztem egy közeli pontot fát/bokrot/villanykarót, és onnan vissza kellet állni futásra. Hankáék Köveskál előtt vártak meleg levessel. Felpakoltak géllel és leálltunk az isos vizről és csak vizet kaptam a kulacsomba, mert Dörgicsétől Köveskálig vagy 160 liternyi légnemű anyag távozott a testemből. Köveskáltól elkanyarodtunk és lankásan mentünk lefelé, kifejezetten tetszett a szakasz, és egész jól sikerült tempót mennem. Megint elkezdett melegedni az idő, de Hankáék ott voltak és hozták a jeget és a jeges vizet. A Varga pincészetig szépen eltempóztam, ott aztán jól befrissítettem magam, ráálltam a pepsi+barackkonzerv kombóra. Aztán irány az utolsó dimbes-dombos szakasz. Itt mellém sodródott egy páros egyik tagja és jó volt dumálni valakivel, olyan 6:10-6:20 perces tempót tudtam menni. Sokkal jobb állapotban éreztem magam, mint tavaly, és 20 perccel a tavalyi időm előtt megvolt a 100 kili.
Tördemic előtt vártak Hankáék, gyors hátgörgetés, evés-ivás és futás tovább. Tudtam, hogy a most következő szakaszra spóroltam el mindent nap közben. Most jön az a rész, amikor egyre nehezebb lesz futni, jön a fáradtság, de tolni kell. Tavaly itt rontottam el, most itt fogom megcsinálni. Mielőtt lementem a nádasba, megkaptam a hosszú ujjú pólómat meg a fejlámpámat Balatongyörök előtt. Kaptam gélt és vizet, és mentem tovább. A futást és a tempós gyaloglást váltogattam, de próbáltam minél kevesebb alibi gyaloglást beletenni. Keszthelyig még egyszer frissítettek Hankáék. Ott mondtam, hogy Keszthelyen megiszom az első Redbullt és kajálok normál kaját, mert már nagyon éhes vagyok. 15:35 alatt lett meg Keszthely. Az utolsó kiliken már nagyon szenvedősen mentem csak, inkább csak tempós gyaloglás volt. Leültem a frissítőponton a már-már szokásos padomra, és szó szerint bezabáltam. Hankák hoztak sült krumplit a mekiből, hoztak egy levest és egy bolognait a frissítőből. Megettem mindent, megittam a Redbullt és mentem tovább, de kértem Hankát, jöjjön velem egy kicsit, mert most eléggé szar volt egyedül futni. Mivel amúgy is kajáltam, így gyalog mentünk ki a frissítőből, közben kérdeztem, ki hogy van, ki merre jár. Peti közben utolért és beszélgettünk, fotózkodtunk, aztán megbeszéltük, hogy futnunk kéne, mert morcos lesz az edzőnk, ha meglátja, hogy csak így bandázunk. Így aztán nekilendültünk, Hanka Fenékpusztánál visszaszállt a kocsiba, és megbeszéltük, hogy Balatonberényben találkozunk. Eléggé jól sikerült addig futni, talán egyszer vagy kétszer sétáltam bele rövidebb ideig. Gyors tali Hankával, frissítő csere és futás tovább. Berényből Máriafürdőig jött egy gyaloglósabb szakasz, a fáradtság kezdett erőt venni rajtam.
Beértem Máriafürdőre, a mumus falumba. Ami mindig olyan hosszúnak tűnik (az is) a végeláthatatlan utcáival. Megint elkezdtem szédelegni a fáradtságtól, csak gyalogolni tudtam. A gondolataim elkezdtek elkúszni a versenyről, ki akart menekülni ebből a testből, ebből az élethelyzetből: Mi van most a gyerekkel? Büszke lesz rám? Jó az a családunknak, hogy ilyen baromságokba vágom a fejszét? A legnehezebb dolgot kellett tennem: vissza kellett szorítani az érzelmeimet és elfelejteni a családomat. Tudtam, ha nem a verseny körül járnak a gondolataim, akkor az a fáradtság és a cukorhiány miatt van. Mondogattam magamban a mantrámat: “Fókusz!Fókusz!”. Mondtam Hankának, baj van mert húz a fejem. Rám erőltetett egy koffeintablettát, és elkértem a zenémet. Mondta Hanka, jó lenne futni egy kicsit. Emlékszem azt gondoltam: Nem foghat ki rajtam Máriafürdő, én erősebb vagyok nála! (WTF?????) Elkezdtem futni olyan 6:10-6:40 között egészen a balatonfenyvesi frissítőpontig. Az álmosság kiment a fejemből.
Legközelebb Fonyódon volt találka Hankáékkal. Fenyves és Fonyód között megint szenvedtem visszatért az álmosság, csak most még rosszabb volt és szinte csak gyalogoltam a futás helyett. Megérkeztem Hankáékhoz. A frissítő előtt vártak a kocsival. Lerogytam a csomagtartóra, előre dőltem és próbáltam egy kicsit pihenni, észhez térni, de nem ment. A rajt előtt megfogadtam, hogy nem Aliga a cél, hanem Fonyód. El kell érni ide 100 forinttal a zsebemben, mert innen nem csak nekem kell beérni, hanem a tavaly itt maradt lelkemet is be kell tudnom cipelni Aligára. Hát kigondolni könnyű volt, már csak meg kellett tudni valahogy csinálni.
Hanka mondta, induljak el, majd kisétálom a fáradtságot, majd elmúlik, meg hogy 2 óra előnyöm van a tavalyi időmhöz képest, (mondjuk ezt tudtam én is, mert néztem az órát folyamatosan). Kiértem lassan Fonyódról, és éreztem, hogy kurva nagy gáz van: dülöngéltem jobbra-balra, többször álltam meg és tettem térdre a kezemet, hogy ne forogjon a világ, 10-15 méterenként be akartak csuklani a térdeim. Próbáltam nyomni, erőltetni, de mind hiába, nem haladtam sehova sem. 20 perces kilométerek mentek, hívtam Hankát hogy azonnal jöjjenek elém, mert az egyetlen esélyem a beérésre, ha most lefekszem aludni. Szerencsére a Fonyódligeti frissítőnél vártak, elém jöttek gyalog és jöttek velem az utolsó 500 méteren. Befeküdtem a kocsiba és kértem, hogy 10 vagy 15 perc múlva ébresszenek fel. Mikor felébresztettek, gyorsan húztam meleg ruhát meg széldzsekit, mert vacogtam nagyon, és indultam tovább, erőteljes karmunka és séta, 10-12 percesre vissza “gyorsultam”, a fejem nem húzott már, most már csak simán szarul voltam. Ahogy mozogtam egyre jobban, egyre jobban bemelegedtem a következő találkozási pontál kértem a rövid ujjú pólómat. Már mentek a 8-9 perces ezrek is. Sőt tudtam futómozgást is végezni 7:30-7:40-es tempóban.
Jött a következő fordulópont a 24 óra: 175,1 kilométerig jutottam, egyéni csúcs, de ezzel most nem sokra megyek. Még 45 kilométer a célig és 8 órám van rá. Ehhez 10:40-es tempó kell. Nem lehetetlen, de küzdős lesz és hiba már nem igen fér bele. Egy ideje már morgott a hasam, kellett keresni egy wc-t – a frissítőponton össze volt fosva az összes, plusz még nem figyeltem, hogy az útvonal mellé tették a toi toiokat és rossz felé indultam és egy 100 métert beletettem, mire rájöttem, hogy vissza kell fordulnom, mert ez nem a pálya. A következő találkozási pontnál Hanka kiszállt velem, és kisért. Mit ad isten, ott az út mellett egy toi toi, ami valami építkezés miatt lehetett ott, de legalább tiszta volt. Beültem, és legalább 10 percet kellett ülnöm, mire biztonsággal fel tudtam állni. Azt hiszem, erre mondják, hogy elszartam egy csomó időt. Hanka adott egy hasfogót biztos, ami biztos. A talpamra egyre nehezebb volt érkezni, egyre jobban fájt. Gondoltam biztos vízhólyag (igazam lett), a bokáim meg úgy fájtak, mint még soha egyetlen versenyen sem ezelőtt. Próbáltam jégspray-vel és Perskindollal fújkálni, de csak 1-2 percre segített.
Már csak 6 óra maradt és még 35 kili mindig hátra volt. Futnom kell, mert nem akarok a halálzónában 6 órán keresztül menni, úgy hogy mindjárt leszakad a talpam és fáj a bokám. Először 9 percen belül sikerült futni. Aztán az egyik frissítő után magamhoz tértem, és összeszorítottam a fogamat és el kezdtem tolni neki. A következő 10 kilométert 1 óra 22 perc alatt futottam le Balatonszéplakig. 19 kili maradt 3 óra 37 percre. Már elég közel volt a cél, hogy tudjam innen meg kell lennie, csak nem szabad megállni, szerencsére jött egy egyéni, akivel együtt tempóztunk jó néhány kilométeren keresztül 9 perceseket. Így folyamatosan nőtt az előnyöm a szintidőhöz képest. Sóstó után leálltam egy kicsit sétálni, de a bokám és a talpam ekkora már annyira készen volt, hogy esélyt nem láttam, hogy újra futómozgást végezzek. Így maradt a séta, mivel eddigre elég volt 15 perces kilik is, csak arra figyeltem, hogy 12 perc fölé ne menjen a séta tempója. Hankáék még befrissítettek utoljára.
Már nagyon vártam a végét, mert hiába volt nyakamban a törölköző, és a fejemen a sapka, brutálisan tűzött a nap. Nagy nehezen elértem a kemping bejáratához, ahol Gizionok hada fogadott, próbáltam kulturáltan viselkedni, meg megköszönni a szurkolásukat, nem tudom mennyire sikerült. Most már tényleg csak arra vágytam, hogy vége legyen. Az utolsó métereken összeszedtem a maradék energiámat és futómozgással közlekedtem, elvégre ez még is csak egy futóverseny volt. Átszakítottam a célszalagot, fotó, érem, kézfogás, és mentem, Hanka nyakába borultam. Megcsináltam, amiért idejöttem, és ebben neki is legalább annyi szerepe volt, mint nekem. Tominak is megköszöntem, hogy eljött és segített frissíteni.
A hazajövetel borzasztó volt. Hanka segített bepakolni a kádba és kiszúrni a legnagyobb vízhólyagjaimat. A fürdés után először éreztem magam embernek picit. A hogyan továbbról, majd később, mert a regenerációm nagyon jól alakul, de a verseny utáni 48 óra még nem telt el. Konklúziónak legyen elég annyi, hogy baromság az a mondás, hogy: Nem fáj, csak másképp jó! Az igazság az, hogy: Kurvára fáj! 
😛
UB
Uppsz, jó régen nem jelentkeztem, de az elmúlt időszak a nagy versenyre való ráfordulásról szólt.
Van néhány esemény az évben, amin jellemzően sok Gizion részt vesz, ilyen az Ultrabalaton is, ahol 28 Gizion mérette meg magát.
Három tisztán gizionos csapat, és rengeteg vegyes. Az egyéniek közül pedig Evetovics Milán ért körbe sikeresen.
Mivel ezen a hétvégén az UB-hez hasonló futóünnep jön ezúttal a terpeseknek az UTH formájában, ezért – hogy ne legyen torlódás – a következő 1-2 napban rengeteg beszámolót fogok itt megosztani.
Jó szórakozást!
Mátrabérc Trail beszámoló – Nagy Locusta Kriszta
A kezdetektől dolgom van a Bérccel…
2007. Hanák Kolos túra – A Bérc Kékestől
Ez volt a legelső teljesítménytúrám, azt se tudtam mi fán terem. Volt némi küzdősportos kondim, meg nagy arcom. Mindkettőt erősen túlgondoltam. A Csörgő-patak völgyébe már elmerevedett térdekkel, és fájósan értünk, oly annyira, hogy el kellett engednünk a szintidőt. Leültünk a patak partjára és kicsit jegeltünk a talpainkat. 9:50 (szintidő: 9 óra) alatt értünk be a célba, ahol nagyjából kinevettek, mit is keresünk ott. Hazafelé stoppoltunk, felvettek, mert olyan kis szerencsétlennek néztünk ki.:D A Keletiben 5 percig távolodtunk a túratárssal egymástól, és még láttuk egymást… Soha többet.
2012. Mátrabérc 2.0 – Visszavágó
Már tudtam mi is az a Bérc, de majd én megmutatom, hamm bekaplak. Kirándulgattam, fotózgattam gyakran az erdőben, ritkán Kékeztem. 3-an indultunk, egyikünk egy becsípődés miatt offolt, a másik kikészült, de én végigmentem, mert olyan nincs, hogy nem. Erősen szintidő végén voltam Mátrakeresztesen, de ha sikerülne a Muzslát megtolni… küzdöttem, de nem. A térdem nem akarta, több mint két óra volt csak az ereszkedés lefele a faluba. Amikor hívogatón látod a célt magad előtt fentről, de lefelé minden lépés kínszenvedés, és nem akar közeledni. Majdnem sírtam, amikor 13:41 (szintidő: 13 óra) alatt beértem a célba, és csak szánakozó pillantások vártak. Fájt, fájt a térdem, de… megcsináltam, de… Soha többet.
2015. MB – Az okosan beérős
Fordítottam egyet a mentalitáson, 2013-tól fokozatosan növeltem a távokat, a túrateljesítményeket, amire szükség is volt a térd- és vállműtétek után. Élveztem, ésszel mentem, fotózgattam, gyűjtöttem az élményeket, ismerősöket. Minden élmény új volt, segített, vitt, felvillanyozott. Bubuval 2015-ben ismerkedtem meg, sokat mesélt, sokfelé mentünk, sokat tapasztaltunk együtt. Ismertem a gyengeségeimet, féltettem a térdem, és bizony féltem egy újabb csalódástól a Bércen. Botot tuti viszek, és Bubu is egy garancia, mivel sokszoros teljesítő. Végig okosan frissítve, sehol sem rohanva, szinte kényelmesen, fotózva, örülve értünk be 11:58 alatt Szurdokpüspökibe. Nagy örömmel, de nem volt bennem semmi abból a dicsőségvágyból, ami korábban hajtott. Elmúlt. Csak hálát éreztem, hogy a Hegy átengedett, és megtanított egy leckére.
2016. MB – A felszabadult saralás
A tavalyi kicsit meleg idő után kaptunk egy kis esős élményt. Kisebb táskával, és Kékesig filózva, hogy kell-e az esőkabát, de addigra már mindegy lett.:) Másztam, csúsztam, saraztam, csepegett rólam a víz, a hajamról, vagy belőlem ki tudja… Ismerősöket értem utol, beszélgettem, nevettem, olyan intenzíven haraptuk a ködöt. Egy posztapokaliptikus zombifilm jelenetei elevenedtek meg, árnyékok bukkantak elő az erdő mélyéről, a hangokat hol felerősítette, hol elnyelte a pára. Szalamandrák bújtak elő, patakok csörgedeztek itt-ott. Botot nem vittem, de lefelé kisegítettek vele, felfele elhajigáltam minek nekem az.:D 11:31 alatt értünk száraz fedél alá könnyedén nevetve. A bőröm is bizsergett az intenzív élménytől.
2017. MB – Az optimális pacsizós
Az előző év hosszú túrái után, úgy éreztem lazulni jövök a Bércre, az idő optimális, kívánni se lehet jobbat, mégis vittem botot. Meglepetésemre ekkor értem legkésőbb a rajtba, pedig a legközelebbről indultam. De ha lúd, legyen kövér… elengedtem mindenkit, és a rajt után majdnem egy órával indultam, hátha nem lesz tömeg. Nem is volt Kékesig.:D Rohantam, haraptam a magasságot, fel-fel, egyre feljebb, borzasztó gyorsan felértem, de el is pusztultam. 30 percig csak a pacemakerem állítgattam, meg a vastüdőt. Tovább csorogtam, és egyre maradtak el az emberek. Puszi, pacsi, hello de menni, menni vágytam. Ágasváron azon kaptam magam, hogy egészen korán indult ismerősökkel pacsizom, de az a meredek ereszkedés még mindig nem barát. Életemben először nagyon megszenvedtem a Muzslára felfelét, itt éreztem meg, mennyire elrohantam az elejét. Itt már egyáltalán semmi kedvem nem volt rohanni, de volt két szenvedő srác, annyira sajnálták magukat, hogy inkább tempósan bevontattam őket a célba, hogy ne az önsajnálatuktól legyen hangos az erdő. 10:10 alatt csapódtam be a suli kapuján mindenemen sós érzéssel.
2018. MBT – A fókuszált haladós
A MB Trail – az Álom. Legyen?! Hát legyen. Annyit tanultam, annyit kaptam a Mátra gerinctől. Ez nemcsak egy útvonal, egy túra, egy futás… ez maga a kihívás, a fejlődés, az élet… Lüktető, élő, életteli, küzdelem. Fel és le, csak előre, vissza ne nézz… Ha megvan a cél, vezet oda út is.
Beszélgettem ismerősökkel, és az utam Barát Gabihoz vezetett. Első konzultáció, megnyugvás: a cél reális lehet. Nehézkes kezdetek, jajj, de meleg van, jajj, de emelkedik a szőlődomb, jajj, mi az a fartlek, és mennyi egyáltalán 200m?!:D OK, ez vicces, így utólag, de akkor… óra se, cipő se. Az sokat segített, hogy az évet az MSTSz teljesítménytúra bajnokságában indulásra tettük fel, ami tempós 50-es túrák teljesítését jelentette. Feszegettem a határaimat a csapat érdekében, futottam amennyit tudtam. A felkészülés elején Gabi meggyőzött mennyire hasznos lenne egy személyes találkozás az erdőbényei edzőtáborban. Én, aki sose futottam, elmegyek egy futó edzőtáborba… annyira abszurdnak tűnt, hogy belementem.
Az első meglepetés. Gabi kiadta a feladatot, és én örömmel csináltam, és jééé ment, döbbenet. Futottam. A pulzusom a plafont verte néha, az órát kezelni se tudtam (most se :-)). DE élveztem az egészet, és a Gizionok támogató és baráti közege a tenyerére emelt. Nem is értettem, mivel szolgáltam rá, egyszerűen csak örültünk egymás sikereinek. Motivált, hogy néha másnak is nehéz. Tanulgattam a házikat, igyekeztem mindig a lehető legjobban követni az utasításokat. Törekvés elvtársak!
Csak 1-1 alkalom volt, ami igazán megpróbált. A dombfutásokra rendesen rá tudtam parázni, sőt a téli hosszúakra is, amik néhány esetben túlélő túrába fulladtak. Dagonya, hó, patak, sötétedés, egyedül. Tanultam, és tanultam. Tanított a Hegy. Mindnek célja és eredménye volt, mind egy építőelem és nemcsak az izmaimban éreztem a hatásukat. A melóban is élesedett a helyzet, egyre stresszesebb helyzetekben álltam, és megálltam. No, lám… Annyira kifizetődő, ha beleteszed az energiát valamibe. Néhány versenyre is eljutottam, és döbbenet élményekben volt részem.
Futottam. Értitek?! Igen, futottam! Már el is tudtam hinni, hogy ez tényleg az.
A MBT előtt főpróba a VTM is ment, kb. úgy ahogyan elképzeltem. Túl léptem a határaimon… azért vannak, hogy leomoljanak. Ennek ellenére maradt bennem egy apró kisördög. Biztos ez, menni fog, kell ez nekem, nem sétagalopp, de szeretem azt a gerincet… mi lesz, itten kérem szépen?! Valahogy nehezen pozícionálom magam a futók között, de igazából nem is érdekelnek mások, én a saját határaimat feszegetem, és lépek rajtuk keresztül. Az MBT előtti utolsó kemény dombfutás után éreztem, hogy a munka bevégeztetett, jöjjön, aminek jönnie kell. (Némi para maradt azért.)
Összeraktam a ruhát, a frissítést, a sótabikat, meleg lesz, nagyon meleg, ezt számításba kell venni, de hozzászokni már nem tudok, hirtelen jött. Nincs az az isten, hogy botot vigyek.:) Vendégek jönnek, takarítás, de a fókusz már a Mátrában, a lábam már az ösvényen jár. Korán reggel lett, de minden kéz alatt, gyorsan Sirokon találom magam. Pár ismerős, sok ismeretlen, itt a Belus Tomi pacsi, kemény vagyok, mi más lennék?!:D Fotó így, úgy, amúgy, köszönöm! Megismerem Sanyi Giziont is, örülök nekik, csak feszült vagyok. 30 percet csúszik a rajt, sebaj, én már befelé zombizok, vár a Mátra gerinc.
Eldördül egy pisztoly, összerezzenek nagyon, akkor most tényleg elindulunk?! A tömeg elhullámzik, valahol becsatlakozom, Peti szerint kicsit hamar is, Tomi szerint későn. Visz a lábam, közben a szemem előre tekint, te Jézusmária mindenhol ember, hogy én mennyire utálom az ilyen nyomort. Áh, biztos hamar szétszakad a mezőny, lemaradok, elhúznak, és én mendegélhetek egyedül. Ismerőst keres a szemem, de nem talál, sehol senki. Kicsit erős a tempó, de azért érzem a határaimat, ebből még nem lesz baj. Kalapos-tető, Gazos-kő sorban köszönnek nekem, csodásak a panorámák, fotózom, de csak egyet, olyan gyorsan történik minden.
Emlékek rohannak meg, amikor hárman jöttünk itt először a túrán, és már itt meg voltam halva, jajj, de ciki. A hírekkel ellentétben a Jóidő-kútban van víz, a szomjhaláltól megmentene, de nem szorulok rá, cipelek vizet bőséggel. Szederjes-tetőn a csúcskő üdvözöl, majd az egyik kedvencem a Jagus. Annyit jártam én már ezen mindkét irányban, télen és nyáron. Domoszlói-kapu (1:29, 10,2km), hopp egy chippanás lent, és egy pohár víz. Most tűző napon és felfelé török itt, ellentétben a Vadrózsával, amikor a Kedves várt itt rám. Oroszlán-vár kaptatója igen meleg, ránk tekint a napocska, lentről felhallatszik egy kedveskedő cukkolás: Na, hogy haladtok?:D Fenn túrázók szuszognak, mi lendületből tovább megyünk. Cserepes-tető, Szár-hegy tesz próbára, a lejtőkön még mindig hátrányban vagyok, de az a fura, hogy annyira nem, mint régebben. A szemem előrébb jár, a lábam tudja, hogy hol tapad. A Markazi-kapunál odabiccentek a havas Ilona-völgyi vízesés emlékének, majd Disznó-kő után jön az első meglepetés. Mintha Sanyi ülne a gerincút oldalában, de jöttömre felpattan. Hmm, baj lehet… Görcsölget. A franc, korai még ez, biztos túltolta a melegben a kaptatót, de magnéziumot nem kér. Egy lépéssel járok csak előtte, gondolom, együtt felkaptatunk már a Kékesre. Sötét-lápa nyereg is kedves nekem, de fel, csak feljebb. Kerepelőt hallok, megörülök neki, pláne mikor meglátom, hogy Csipi az. Megint kapok tőle egy ajándékot: „Jéé, hát te? Csak nem itt maradtál a múlt heti túráról?” Őszintén elröhögöm magam, két szuszogás közt, de meg is dicsér, hogy jól haladok. Nézem az órám és tényleg.
Kékes (kb 3:05 be, 19km; pontról ki 3:12)
Épp időben, épp jó a tempó, kb ennyi volt a terv, amit a Tomi tippelt nekem. Ez a legfontosabb, eddig kellett nagyon okosnak lenni, mert ha eddig elcseszem, nehéz lesz folytatni. Tolom a banánt, Tomi ugrik, cseréli a kulacsom, jesszus otthonra is kellene egy ilyen segéderő :D. Megeszek egy sós ubit, rám szól, hogy ne zabáljak össze-vissza és húzzak már a p*csába.:D pislogok nagy szemekkel, lécci… de nincs kegyelem vár Sombokor juhéé!:D akkor csapassuk! Lendületesen vágok neki, a felső lejtő nem akaszt meg annyira, az alsó már inkább, utolérnek páran, pattog a fülem mellett a lerúgott kő, nem örülök neki. Nem sérülök meg, nem, nem… a keresztbe dőlt fa elég hamar eljön és irány a Mátra-nyereg, mutatom az utat a srácoknak és neki a Csór-hegynek. Ez utóbbit, hogy utálom… majdnem megfulladtam egy almától az oldalában vagy 10 éve és odaver az oldalába a nap is. A kilátó maradványait mellőzve hullámozunk és emelkedünk, jobbra lent Parádsasvár felé kalandozik szemünk. A közút mellettünk párhuzamosan húzódik, néhány kísérő autó vár, és egy fotós is kattintgat. A nyílt részeken a nap nem kímél bennünket, Rudolf-tanyai elágazás, innen 2 km Galyatető kis sunyi emelkedők leküzdése után.
Galyatető (4:42, 29,3km)
Full-service Tomi fogad, teljes az ellátás. Evés-ivás, azt hittem a zsákomból kifogyott az innivaló, de csak pisimeleg, Tomi ezt is kicseréli, angyal. A fürdésben is segít, jól esik nagyon a hűvös víz. Gyulát még itt lelem, meglepődöm rendesen, nem értem, ott is baj lehet. Indulok is tovább, Tomi futó mozgásra noszogat, naa a kép kedvéért, hát jó. Fel Péter hegyesére a kilátóhoz, ahol a turisták elképedten nézik a viharvert futóbagázst. Innentől kellemes pihenő vár ránk, és nagyon szép is. Elhagyjuk a Galyavár-kör letérőjét (nemsoká jövök ide;)), lágyan hullámzunk a Csillagvizsgáló alatt. Meglátom Gyulát, most már biztos, hogy gond van, ha ilyen gyorsan utolértem. Még Mátraszentlászló előtt félreáll és elenged, értetlenkedek kicsit, ezt most minek, de fáj a térde. Sajnálom nagyon, de tudom, hogy be fog érni, csak lassabban. Elhagy az Ihász Vera is, róla Gyula mesélt, rájövök, hogy szinte az elejétől kerülgetjük egymást. Síkon, és lefele általában jobban megy neki, nekem meg a felfelék. Elhatározom, hogy ha tudok, akkor rátapadok, persze nem minden áron. Ágasvárig egész rendesen lehet haladni, hát használjuk ki, és energiával is jól állok. Laza kötelékben megyünk, hol látom az előttem futót, hol nem. Szinte minden kőhöz van egy emlékem, egy történetem: túrázás, geoláda, pontőrködés. Például mikor életem első Mátra115-jét a pontőr a nevemen szólított Ágasvár tetején, vagy a naplemente a csúcson lévő eldőlt fatörzsön üldögélve. Az ágasvári ereszkedés sosem jött be, egyértelműek itt is a talajerózió nyomai, évről évre szélesedik, porosodik, csúszik ez a meredek lejtő-kaptató. Előkerül a „nem sérülök meg” mantra, haladok, ahogy csak megy, hiszen annál hamarabb vége. A turistaháznál a csap alá dugom a fejem, de ennyi, menjünk tovább. Verát már nem is látom, nyugisan nekiindulok a Csörgő-patak völgyébe lefele. Ez már kevésbé meredek, de fárasztó, sosem akar vége lenni, dolgozik a combom derekasan. A szűk vályúban lesben álldogál a fotós, hátha elkap egy dekoratív piruettet, de nálunk nem. Lenn a patak mellett meglepődöm, előttem két futó, jééé mégse maradtam le sokkal lefelé döcögve. Innen még jó 2km a patak vonalát követve, együtt vonatozunk be a faluba.
Mátrakeresztes (6:33, 41,1km)
Legnagyobb meglepetésemre Tomi fogad, azt hittem már nem találom itt, mert siet a célba, de itt van, és én úgy örülök neki! Nagyon örül ő is nekem, a mosolya körbeéri a fejét.:) valahogy nagyon bazsalyog, mint aki már sejt valamit, vagy csak örül, hogy lám eddig még nem pukkantam ki. Itt is kapok vizet a tarkómra, banán-kóla kombó, sótabi, magnézium, dínom-dánom. Még emberes a Muzsla mászása, ki kell tartania az energiának. Tomiból kitör a kisördög, légkondis kocsival megkísért, na neee.:D nem képzelheti… „megyek már, megyek, de én felfele már csak sétálok, jó? Jó. Csak menjél! Megyek.” Kikísér, fotózik, felfele kerepel egy szurkoló lány a meredek emelkedő elején, de nem bírom megfutni. Ismerős szakasz ismét, sokszor járt, pontosan tudom hány hupli az a Muzsla, minimum három lesz az. Utolérem Verát, és elé lépek, bár sok erőm nincs, és lefele úgyis elhagy majd. Picit matekozok, de csak a felfele km-eken, mennyi van még a csúcsáig. Nehezen megy, mégis az előttem lévő nagyobb társaság egyre közeledik. Még 3km és sosem akar eltelni… Döcögök, gyaloglom tempósan, össze-vissza lélegzem, és kontrollálom, de bármit teszek, a pulzusom beáll fix 140-re és nem moccan. Furán vagyok, még ilyet nem éltem, erő, dinamizmus nincs, tudat tiszta, de a testem már nagyon megköszönné, ha békén hagynám. Muzsla-nyeregbe meglepetés vízzel és izóval kinálnak, elfogadok egy pohárral. Lefele a nap szemközt fog minket kapni jó hosszan. Utolsó erős felfele a csúcsra, csörlőzöm lassan, de biztosan. Tetején fotós néz szembe: „no photo please!” nyögöm, kifacsarok egy talán mosolyt, és fenn vagyok. A tetején, a csúcskő mellett.
Elindulok lefele, már csak lefele 7km.
Ez az, amiért jöttem. Ezt a pillanatot láttam magam előtt olyan sokszor, ahogy ereszkedem a Muzsláról. Megnéztem a csúcson az órát, kíváncsi leszek mennyi lesz lenn, most biztos nem 2,5óra. Emlékek, minden lépésnél emlékek… Most még kicsi a csalán oldalt, június elejére megnő majd. Most bírja a térdem a lefele kocogást, néha ki is engedhetem a féket, ha a poros talajt biztonságosnak érzem. Most nem vagyok rágörcsölve az apró megcsúszásokra, és nem döfködik a térdemet késsel. Most élvezem, benne vagyok a pillanatban. Mit bánom én, hogy hány percesekkel futok lefelé, ez az én időm, az én pillanatom, kiélvezem fenékig, szinte nem is akarok leérni, mert akkor vége szakad. Sokkal hosszabb szakaszokra emlékszem, és sokkal meredekebbre. Most barátként enged le a hátáról a Hegy. A Koncsúrok emelkedői is kedvesen üdvözölnek. Nem üldöztem őket, de utolérem az előttem lévő társaságot, aztán még egyet. Kiérek a napfénybe, kicsit éget, de ez is benne van a pillanatban, jár hozzá, így kerek. Balra fordulunk, hiszen mindjárt itt a Diós-patak… jajj ne, ilyen hamar?! A patak kicsi, könnyű a kimászás, könnyű lettem én magam is. Már csak a dűlők között visz az út a pincéken át be a faluba. Messze előttem egy hátizsák fordul balra, a templom előttem, szél lebben. Valóság vagy álom? Tényleg itt és most ez történik?! A pincesoron kisgyerek vágtázik „szelíd motorosként” félreugrom, minden kis sejtem nevet. Itt a suli, de a hátsó bejáraton közelítünk, kolomp hallatszik, futok. Azt hiszem, futok.:D befordulok és ott a kapu. Chippantás, beértem.
Szurdokpüspöki (8:36, 54,1km)
Mondják a rajtszámom, a nevem: gratulálnak. Előttem jópár ismerős kicsit megzuhanva, akik nem sokkal előttem értek be. Kicsit bambán nézek ki én is a fejemből, lecsüccsenek a cél mögé. Aztán mégse, félek, hogy fel se bírok majd állni, szolidan görcsölget a vádlim, ha behajlítom. Felszedem a befutó csomagot, megvan Tomi is. Nyakon öntenek, és után egyből fotó, na kösszi!:D Beértem. Élveztem minden percét, a nehezét, a sűrűjét, azt, hogy élek, hogy élhetek, hogy van lábam, még ha defektes is, amik messzire visznek. Leértem a csúcsról 52 perc alatt. Vera is beért, nagy meglepetésemre 2 perccel utánam, nem ért utol lefelé. Gratuláltunk egymásnak. Olyan kerek, befejezett lett ez a történet.
8 hónapja kezdtem futni, hogy ismét tanítson a Hegy, csak most másképp, és én szívesen tanulok. Egy motiváló és biztató közösség tagjává váltam, remek embereket ismertem meg.
Köszönöm Gabi, hogy segítettél az álmomat valóra váltani!
