Ez már a 3. Vivicittá félmaratonom volt, de az eddigi legjobb.

Az elsőt 2.10 alatt csináltam, a tavalyit 2.16 perc alatt. És a tavalyi verseny után döntöttem úgy, hogy kell egy edző, mert így szánalmas vagyok 🙂 És pár hét múlva már Gizion is lettem, szóval így utólag visszagondolva, örülök, hogy ilyen szenvedős és lassú volt a tavalyi Vivicittá 🙂

Na de az idei: egészen a 9 km-ig jó voltam, semmi extra. Aztán éreztem, hogy jól jönne egy kis gél, majd egy kis zene, mert kicsit kezdett csökkenni a tempóm. A 12-17-ig végig azon küzdöttem magamban, hogy lassítsak vagy gyorsítsak, aztán végül az erősebb énem győzött, és nem lassítottam. A Margit-hídra való felfutás a végén már nagyon rosszul esett, égett a combom, mint állat, de a hiúságom csak nem engedte, hogy megálljak. Majd a 19. km-nél kikötődött a cipőfűzőm. Soha ilyen nem történt még velem versenyen, de edzésen sem! Szinte éreztem, hogy ez azért történik, hogy ne érjek be 2 órán belül 😀 és igazam is lett, mert ugyan eléggé megnyomtam a végét, de végül 2 óra és 4 másodperc lett a vége.
De aztán hamar meggyőztem magam arról, hogy feleslegesen idegesíteném magam ezen a cipőfűzős dolgon, inkább végre ünnepeljem meg magam, hogy ilyen jól ment végig. Szóval utóbbit választottam.
Az átlag tempóm 5:41 lett, ami azért menő, mert megnéztem, hogy az első beszámolóm, amit küldtem a Vivicittáról még 6:50-es átlagtempót tartalmazott.

Így okom nincs panaszra:-)