Ultrabalaton, egyéni – Evetovics – Balla Hanka, beszámoló
Kettőtízen egytizenegy, avagy úbépébé a semmiből
A rövid és tömör információk kedvelőinek íme röviden a lényeg: 2023-ban ismét körbefutottam a Balatont, megvan a negyedik egyéni Ultrabalaton teljesítésem, ráadásul mindez új egyéni csúccsal sikerült, 26 óra 9 perc 25 másodperc alatt a 210 kilométeres távon.
Akit hosszabban is érdekel a sztori, az vegyen magához hideg élelmet és folyadékot, elkerülendő az eléhezést és a kiszáradást, mert indítom ezt a beszámolót – na jó, talán olvasható hosszúságú lesz.
Prológ
Kezdem az előzményekkel, mert ehhez a teljesítéshez kicsit vissza kell menni az időben. Tavaly júliusban elestem, szétvertem a térdem, összesen 4 hónap szenvedés, kihagyás és gyógyulás kellett ahhoz, hogy újra tudjak futni. Még pihenőn voltam, amikor beneveztem az Ultrabalatonra, novemberben kezdtem el futni, akkor eldöntöttem, hogy ez a 6 hónap elég lesz arra, hogy felkészüljek, és újra megcsináljam. Nem volt bennem kétely vagy kérdés, elkezdtem összerakni magam. Egyedül készültem, azt beszéltem meg Gabival, hogy addig nem kérek edzéstervet, míg nem érzem azt, hogy meg is tudom csinálni. Szerencsére a futótapasztalatom, az önismeretem, és az edzői tapasztalatom is segített abban, hogy mit is csináljak. A mennyiségi munkára mentem rá, azaz próbáltam sokat futni, a tempó nem érdekelt, gyorsító és feladatos edzést egyáltalán nem csináltam, csak és kizárólag könnyű futásokat. A könnyű futás az elején marhára nem volt könnyű, szenvedtem, lassú voltam, magas volt a pulzusom, de nem érdekelt, tudtam, hogy csinálni kell, és majd visszajön a forma, egyszer vissza kell, hogy jöjjön. 4 hónap kellett hozzá, hogy azt mondhassam, rendben vagyok végre. A térdem hála az égnek végig jól viselkedett, néhány alkalommal volt érzékeny, de akkor azonnal reagáltam rá, és a rehabilitációs időszakomban vásárolt lézeres és elektromos készülékekkel kezeltem. A tűzkeresztség az Omszki 50 kilométeres verseny volt, ahol szépen stabilan mentem végig, bár kedvetlenül, de a végén, mikor célba értem és 2 perccel lett gyengébb az időm a tavalyinál, tudtam, hogy megvagyok, rendben vagyok. Itt adtam vissza a gyeplőt Gabi kezébe, az alapokat összeraktam, most már képes és hajlandó vagyok feladatos edzéseket is futni, jöhetnek az edzéstervek. Nem is én lennék egyébként, ha nem stresszeltem volna be attól, hogy edzéstervem van, megint meg kellett szokni, az első két hét edzései elég gyatrák is lettek, de próbáltam magabiztos maradni.
Közben egy apróbb fizikai probléma is bejött, az utolsó saját hosszú edzésemen 3 kilométerre itthonról elestem. Igen, elestem, balfék vagyok, de szerencsésen megúsztam horzsolással és zúzódással a térdeimen, és nem ugyanott ütöttem meg magam, mint tavaly. Próbáltam viccesen felfogni: gyorsan elestem most, hogy idén többet már ne kelljen! Persze ettől még a méltóságom sérült, de ez legyen a legnagyobb bajom. Az esés következtében a mellkasom is fájt, ahogy átgurultam a vállamon, egyrészt meghúzódhatott a mellizmom, másrészt megütötte a kulacs kupakja is, úgyhogy innentől jó 2-3 hétig be-beszúrt levegővételnél, de szerencsére a kenegetéstől és tapaszolástól enyhült.
Hogy ne csak ennyi legyen a dolog, a sok üléstől fájt a hátam, a nyakam, zsibbadt a bal karom, csuklóm, ezekkel is szenvedtem, és az utolsó két hétre olyannyira bestresszeltem, nem tudom megmagyarázni, miért, hogy szívinfarktusszerű tüneteket produkáltam, szúrt a mellkasom, feszült a szegcsontomnál, fájt a hátam. Igen, ide nekem a Darwin-díjat! Nagyon szarul éreztem magam, szerencsére tudtam, hogy ha valóban szív gondom lenne, akkor az nem tartana ilyen sokáig, már kidőltem volna, és ez csak stressz – de azért kiolvastam az internetet a téma kapcsán, és igyekeztem nyugtatni magam, autogén tréninggel meditálni, lazítani. Voltak jobb napjaim, amikor azt éreztem, hogy nincs rajtam a teher, megnyugodtam, aztán másnapra megint minden bajom volt. Nem volt könnyű, és nem tudom megmagyarázni, mi okozta ezt. Nem féltem attól, hogy nem tudok futni, vagy ne érnék célba, bíztam magamban, a tapasztalatomban, a testemben, a fejemben, és vártam is, akartam is ezt a versenyt. Miruskám a verseny hetében itthon volt köhögéssel, nem ment bölcsibe, de ez nem zavart, hiszen tavaly is így nyomtuk, akkor még bölcsis sem volt.
A mélypont a verseny előtti nap volt, akkora gombóc és feszülés volt a mellkasomban, és még szédelegtem is, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, hogy nem megyek sehová, és az is megfordult a fejemben, hogy a gyerekorvossal Mira vizsgálata közben én is meghallgattatom magam. De aztán megráztam magam, hogy ezt csak az agyam műveli velem, igyekeztem fókuszba helyezni magam, plusz akinek lehetett, igyekeztem kibeszélni magamból a feszültséget, bőgtem egyet anyukám vállán még itthon (szegénykém így is ideges, amikor futunk, most raktam rá még egy lapáttal), meg Gabinak is panaszkodtam, és hittem, hogy minden jó lesz.
A stresszelés ellenére, vagy mellette, azt gondolom, hogy amit lehetett, megtettem azért, hogy sikeres legyen ez az Ultrabalaton. 3 alkalommal voltam a Sportkontrollban egyéni összeállítású vitamin-antoxidáns infúzión, Breyer Helga doktornő mindig tudja, miből keverjen nekem olyan koktélt, amitől aztán bírom a strapát, és fel tud töltődni a szervezetem a terhelés előtt. Voltam Vandánál (Fizioart.hu) is egy manuálterápiás kezelésen, ő megkezelte a hátam, derekam, nyakam, helyretette a csípőmet, ahogy mindig szokta, hogy fizikailag jó állapotban legyek. Kéthetente pedig járok Kriszhez masszázsra, ez az én kis kimenőm, amellett, hogy helyreteszi az izmaimat, mindig jókat beszélgetünk futásról és egyebekről.
A készülődésben viszonylag rutinos vagyok, tudtam, milyen ruhákat és cipőket akarok vinni – bár hogy a három Hokám közül a Bondiban indulok el, azt a csütörtöki bepakolásnál döntöttem el, a Clifton 8 és 9 lett a tartalék. Frissítésnek a bevált GU Roctane epres italpor, egy nagy adagos GU sós karamellás gél, 10 campfire ízű, pár kólás és egy elfekvőben lévő caramell machiatto ízű került a dobozomba, meg 10 Allrys datolyás-matchás gél. Szilárdnak sós kréker és perec került a csomagba, plusz innivalónak egy üveg citromos zéró kóla, két üveg Cappy baracklé, 7 kókuszos-áfonyás és 2 görögdinnyés Red Bull. GU elektrolit és BCAA, béta alanin és koffeintabletta került még a csomagba, biztonsági tartaléknak pár Magnosolv instant por. Nem akartam ennél jobban bonyolítani, ezek a bevált dolgok, ezekkel meg kell tudni oldani egy versenyt.
Frissítésben segíteni idén is Miki jött, most egyedül, tavaly Milánnal kísértek, de idén Milán is indult, így Miki jött velem, Milán pedig beszervezte segítőnek Andrist, a sógorunkat, neki ez volt az első ilyen „fellépése”, de hogy legyen spoiler, nagyon szuperül helytállt és jól érezte magát, szerencsére ezután is szóba áll velünk, hogy közelről látta ezt a futós oldalunkat.
Fotó: Csalló Gergő
1.
Csütörtökön délután maximális stressz-szinttel indultam el a Balaton felé, a gyerekeket itthon hagytuk anyukámmal, és két autóval irány a verseny. Megérkeztünk, lepakoltunk a szálláson, majd a versenyközpontban felvettük a rajtszámokat, és bandáztunk egyet. Eddigre egy fokkal nyugodtabb voltam, de már nagyon akartam, hogy induljunk már futni, hogy lemenjen rólam a feszültség. Még a szálláson átbeszéltük a dolgokat a fiúkkal, hol találkozzunk, mikor mit kérünk, hogy haladjunk előre, aztán jöhetett a pihenés. Egy hosszabb autogén tréning után sikeresen elaludtam, és magamhoz képest elég normálisan sikerült eltölteni az éjszakát. Borzalmasan rosszul alszom sajnos, pedig mindent megpróbálok, hogy jobb legyen a helyzet, hát ez van, ebből dolgozom.
2.
Péntek reggel egész jól ébredtem, összeszedelőzködtem, közben kiderült, hogy a kompressziós száram otthon maradt, no de sebaj, max veszek egyet a versenyközpontban, gondoltam. Miruska széttúrta a fiókomat, miközben pakoltam, a szár a fiókban maradt. Szerencsére nem létszükség, ha a Garmin órám vagy a nadrágom lett volna, biztos kiakadok.
A szállásnál a kocsikba pakolás közben összetalálkoztunk Paliékkal, jól megölelgettem és sok sikert kívántam neki, edzőjeként érte is izgultam, hogy jót menjen a 3. szalagjáért (spoiler: nagyon szép idővel célba ért).
A rajt előtt nem sokkal érkeztünk meg a versenyközpontba, sokáig tartott a bejutás, így szárat már nem vettem, volt viszont Gizion csoportkép, gyors pisi, majd ölelés a #csakazedzőnkmegnetudja csapattal (Bea, Gergő, Feri futóimmal), aztán beállás a rajtba, ölelés Milánnal, kis elérzékenyülés, stressz ledobása, és már mentünk is végre. Szétáradt bennem a nyugalom, hogy végre futunk, most nincs más dolgom, mint tenni a lábaimat egymás után, és másnap délelőtt visszaérni ide Balatonfüredre. Földi Zsuval kocogtunk kicsit együtt, majd Csipi mellé keveredve váltottam vele pár szót, Krausz Pityuval örültünk egymásnak, aztán felvettem egy saját utazótempót, lehúztam a rolót, és mentem előre. Az első 15-20 km szerencsére mindig eseménytelen, most is így volt, Mikivel töltöttünk kulacsot, aztán mentem tovább. Őszinte leszek, hiába futottam már jó sokszor a Balaton körül, képtelen vagyok megjegyezni a településeket, csak egy-egy nagyobb van meg, de amúgy útvonalrészletek és szakaszok simán megvannak a fejemben. Azt tudom, hogy már viszonylag hamar éreztem, hogy meleg lesz, így mondtam Mikinek, hogy az első adandó alkalommal vegyen jeget, mert kelleni fog. Szilágyi Gyulával dumáltam egy kicsit, Csepregi Ákossal kerülgettük egymást, Milán látótávolságban haladt előttem, aztán egy wc miatt mögöttem. 5:50 körüli kilométereket mentem, tudtam, hogy ennél nem kell jobban nyomni, mert hosszú a verseny, kell az energia, nem kell magam széthajtani, 100 km fölött kezdődik úgyis az egész. Zánkánál várt legközelebb Miki, töltöttünk, aztán ment jégért a révfülöpi benzinkútra, ott találkoztunk, kaptam pár jégkockát, ment a topomba előre és hátra is a hátamhoz, két jéggel meg az arcomat és a nyakamat hűtöttem. Tudtam, hogy így hűtéssel rendben leszek – ahhoz képest, hogy kb. 5-ször futottam idén rövidujjúban, és 3-szor rövidnadrágban, most igencsak befűtött a napocska. Nem baj, ez van, ezzel dolgozunk. Szépen tettem egyik lábam a másik után, és haladtam az első nagyobb pont, a Varga Pincészet felé. Ábrahámhegynél kicsit gyalogoltam, de rászóltam magamra, hogy futva gyorsabb, és meg is indultam. Érzésre elég hamar jött a pincészet, közben szólt Miki, hogy utána fog várni a kereszteződésben. Én felhúztam magam a pontig, csippantás, letotyogtam a lépcsőn, majd lent a hűvös-büdösben futottam, aztán irány kifelé – a hőmérsékletet vittem volna magammal, a borszagot nem. Odaértem Mikihez, tankolás, váltottunk pár szót, közben Andris is odajött a kocsival, mondta, hogy Milán rendben van, és irány tovább. Felkocogtam Badacsonytomajra, jött a Római út, közben Miki visszajött, hogy van egy útépítés, inkább körbemegy, majd találkozunk. Mivel teljesen rendben voltam, tudtam, hogy nem lesz rá szükségem, hogy 3-4 km-enként találkozzunk. Amennyire tudtam, megfutottam a Római utat, imádom ezt a részt, csodás a Badacsony, bár eléggé szemellenzővel mentem, és szinte csak az utat néztem a lábam előtt, fő a biztonság címszóval.
Fotó: Abai Róbert – NN Ultrabalaton hivatalos
Eszembe jutott a 2017-es UB, amikor itt nagyon rosszul voltam és szegény Nicol sétált velem, közben adagolta belém a kólát és a pogácsát, hogy ne hányjak. Dejavu-m volt kicsit, mert akkor is és most is itt találkoztam Krisszel, most szerencsére sokkal jobb állapotban voltam és minden jó volt, mondtam neki, hogy nem kérek még masszázst, korai lenne. Ezen a szakaszon egyre több páros és trió ért utol, voltak köztük ismerős arcok is, és több egyénivel kerülgettük egymást. Miki a vasúti átjáró előtt várt, kaptam a cuccaimat, és irány tovább, itt kicsit gyalogoltam a nagy ponton keresztül, majd futással közelítettem meg Szigligetet. A régi UB útvonalat hiányolom itt, szerettem a 71-es melletti bicikliutat, ehelyett most hátulról közelítjük a szigligeti várat. Az emelkedőn gyalogoltam, majd a vár mellett futásra váltottam, miután egy vérző orrú futó srácnak ajánlgattam zsebkendőt, de nem kérte.
3.
Miki a parkolóban vár, szokásos egyeztetés, pakolás, mondom neki, hogy az edericsi benzinkútnál még vegyen egy következő zacskó jeget, mert én bizony azt is el fogom fürdeni. Ezután gyorsan beugrottam a toi-toi-ba, majd a pontszemélyzet szurkolásától kísérve már menet közben rángattam fel rendesen a nadrágomat. Jött az egyik kedvenc szakaszom, ezt mindenképpen meg akartam futni, úgyhogy fókusz be, lábak be, és irány előre. Jól haladtam, előzgettem is, de sokan jöttek hátulról is, különösen örültem Lillának, aki szép mozgással ment el mellettem és a hátát sem sokáig láttam. Bencsik Nóriék vitték a következő frissítőt, itt kóláztam egyet, és irány tovább. A kanyar után pici gyaloglást eszközöltem, mert egy teherautó próbált betolatni egy beállóba, és miatta nem akartam kiugrani az útra, mint egy másik futó. A benzinkútnál várt Miki jéggel, megbeszéltük, hogy mennek előre a ponthoz Andrissal, és majd utána valahogy találkozunk. A frissítés egyébként ment, ittam, elektrolitot is vittem be, és mentek a gélek is felváltva. Gyomor és emésztés rendben, lábak mennek, minden jó volt. A Szépkilátónál a ponton megálltam vizet tölteni, és kólát is akartam inni, elég sokan voltunk bent a ponton, érdekes módon egyetlen futó volt bunkó, ő konkrétan erőből arrébb lökött, hogy menjek onnan, elég idegesen mondtam neki, hogy legyen szíves ne lökdössön, mert ugyanolyan futó vagyok, mint ő. Idegállapotban jöttem el onnan, és igyekeztem kerülni ezt a futót, hogy ne kerüljek vele konfliktusba, utálom az ilyet, amikor valaki egy bunkó.
Fotó: Abai Róbert – NN Ultrabalaton hivatalos
4.
Jött Balatongyörök, Vonyarcvashegy, békabrekegés mindenhonnan (utálom a békákat, brrrr), klassz bicikliút, meleg, napsütés, futás. Szinte üres aggyal, lehúzott rolóval haladtam, fél fülemben szólt a zene, minden oké volt. Miki várt egy beugrónál, feltankolt, megbeszéltük, hogy Keszthely a következő állomás, a nagy ponthoz menjen valahová, meg ő is egyen, igyon, pihenjen, amennyit tud. Gyenesdiáson Hernádi Lacival frissítünk a ponton, majd kis közös kocogás után szétválunk. Megvan kb. a harmada, mondjuk, hogy megvolt a bemelegítés. Jön Keszthely, csak lesem a hatalmas épületeket, és végre annyira közel a Balaton, hogy a lehúzott rolómmal is látom. Érzésre nagyon hamar átrohanok itt, máskor mindig sokkal hosszabbnak éreztem ezt a szakaszt, de már meg is érkeztem a nagy pontra, ahol Gergő és Bea fogadtak, várták a váltást. Lubics Szilvi köszöntött mosolyogva a parkolónál, ő is várta Gyurit, hogy futhasson tovább. Miki is meglett hamar, ismét feltankoltam, szerintem jó fél kiló jeget magamhoz vettem, ittam, aztán irány tovább. Közben néztem a cipőm, éreztem, hogy dörzsöl kicsit, láttam, hogy valami folt is van a felső részén, de nem tudtam eldönteni, hogy kóla-e vagy „kondenzvíz” egy hólyagból. Spoiler: mivel a folt nőtt, és a másik cipőn is lett, így rájöttem, hogy nem kóla.
Ismét összeakadtunk Lacival, elmesélte a bébiételes ebédjét, majd megkínáltam egy topomból előrántott jégdarabbal, amit örömmel elfogadott, én meg letudtam a napi jócselekedetemet. Kicsit beszélgettünk, futottunk, majd saját zenénkbe temetkezve saját tempónkban elváltak útjaink, én elléptem. Ez is egy szeretem szakasz, úgyhogy próbáltam jól megfutni. A főút mellett egy beugróból Vaczkó Zsolti és Lőrincz Olivér bukkant elő, szurkoltak és kérdezték, hogy Karcsi elment-e már mellettem, mondtam, hogy nem láttam, de innentől kezdve számítottam a felbukkanására. Hamar elértem Fenékpusztára, újabb találka Mikivel, majd pacsi Vörös Tibi futómmal, aki párosban tolta csodálatosan, hátulról pedig érkezik egy biciklin Gábor, mögötte Gergő, akit felszólítok, hogy legyen szíves utolérni és megelőzni. Kicsit dumálunk, Gergő előremegy, Gábor még marad, mesél, hogy van a kis csapat, majd elteker Gergő után. Itt nagyon klassz a bicikliút, de hiányzik a régi susnyás, ami még az autópályaépítés előtt volt itt, ahol tök sötétben toltuk anno 2014-ben és 15-ben. Most fentről éget a nap, árnyék sehol, a felüljáróra fel betolok egy gélt, aztán futok. Egész gyorsan bedaráltam ezt a szakaszt, már ott is vagyok Berény elején, Miki vár, feltankolok GU-ból, közben Olivér kérdezi, minden oké-e, van-e szükségem valamire, mutatom, hogy a legjobb cuccot tolom, úgyhogy minden jó. Megyek tovább, a berényi strandnál lövök egy képet és elküldöm a Gyerünk, anyukámos kollégáknak a nyári csapatépítő emlékére, marha jót SUP-oztunk itt (majd másnap a szintén ultrás Vidra Attiékkal eveztünk a Murán, a mi raftunk zengett az ultrás sztoriktól).
A balatonberényi nagy ponton szuper a hangulat, Sallai Attillánál csippantunk Zsuzsi emlékére, Németh Szilvi perdül elém és tölti meg vízzel a kulacsomat, Feri és Bea is itt van, váltunk pár szót, aztán megyek is tovább. Jó a kedvem, és valahogy azt érzem, most érkeztem meg az idei UB-ra – így 86 km után ideje volt. Jön a déli part, indul a buli, itt minden település összefolyik, de kezdődik a régen utált, mára megszeretett Máriafürdővel, amiről sokáig azt hittem, a világ leghosszabb települése. Most már nem gondolom ezt, elég hamar végigmegyek rajta. Kozma Zsoltit érem utol, kicsit megyünk együtt, aztán elhagyom. A következő ponton a kulacstöltés mellett kérek fél pohár meleg húslevest, isteni jó, elkortyolom a sós finomságot, majd Mikivel lebonyolítjuk a következő találkozót. Tavaly itt borzalmasan fájt a hasam, és alig haladtam, most teljesen jól vagyok, annyit érzek, hogy a campfire ízű gél nem esik jól, nehezen megy le. Itt sokan előznek, én is előzök, próbálok elmenni egy futó és a kísérője mellett, de nem tudok, a trióban futó pasival beszélgetünk, és próbálja nyomni, meg engem is biztat, hogy nyomjuk, mondom neki, hogy nem fogok miatta olyan tempót menni, ami nem esik jól, hosszú még a verseny. Miki és Andris állnak az út szélén, úgyhogy gyorsan megállok frissíteni, így nem kell meccselnem a futóval, aki amúgy 1 km múlva vált majd. Utolérem Tóth Attilát is, akinek a kísérőjével, Ernővel már rengetegszer találkoztunk, és kereste is rajtam Attilát, na most Attila is megvan, örülök neki, majd elkocogok mellette. Kigondolom, hogy majd a fenyvesi yacht klubnál bemegyek a mosdóba, de aztán ezt mégis kihagyom, pont nem kell, és nem akarom húzni az időt. Itt jó hosszú egyenesek az utak, kissé össze is folyik az egész, a lényeg, hogy haladok, 100 kilométernél megünneplem a távot a szokásos Cifra palota eléneklésével, ez már évek óta szokásom. Már nincs sok hátra, hurrá – aha, persze, de ezen ugye nem szabad gondolkodni, nem is teszem, nincs más dolgom, mint menni szépen előre tovább, futva, lendületesen, fókuszáltan. Várom, hogy Karcsi mikor ér utol, de nem jön, csak Zsoltiékat látom a kocsival, Olivér megdicsér, hogy milyen szépen mozgok, megköszönöm és tolom tovább. Közben a frissítésen agyalok, és kigondolom, hogy ha már itt van a két GU-s ember körülöttem, megpróbálok kunyerálni valami más ízű gélt, mert a campfire-t valamiért nehezen tudom legyűrni, és érzem, hogy baj lesz vele. Persze van nálam elég sok minden, azokkal is kihúzom, ha kell, frissítek rendesen, megy le minden, ami kell, nem vagyok energiadeficitben.
5.
Alsóbélatelepen Miki vár, feltankol, bemegyek a zöld bódéba (mindegyik toi-toi imbolyog!), utána rendbe rakom még magam, indulok tovább, amikor meglátom Karcsit. Hát megelőzni futva nem tudott, ezért utánam jött autóval, haha. Korábban váltottak, mert már nem volt jól – és ha már itt dumálunk, szépen letarhálom géllel, ad három kiwiset meg egy csomag dinnyés gumicukrot, elpakolom, és megyek tovább, őket innentől kezdve már nem látom, de a kapott cuccok később mondhatni életmentőnek bizonyulnak.
Fotó: Abai Róbert – NN Ultrabalaton hivatalos
baratrunning.com 