Budapest Maraton – Szőnyi Gábor beszámoló

Posted on 2021.10.15.

SPARtól SPARig

Nem hiszem, hogy sokatoknak meglepetést okozok azzal, hogy itt nem a hétvégi nagybevásárlás logisztikai kihívásairól lesz szó. Illetve nem is egy új, városi instant körről, ahol Spar üzletek között lehet futkározni (megj.: lehet hamarosan lesz ilyen, a Spuri futóboltok között már van Spuri Kör).

A címválasztás a tavalyi és idei SPAR Budapest maratonra, illetve a kettő között eltelt időszakra utal.

Gabit a tavalyi verseny után kerestem meg, és a közös munkát végül 2020 novemberében kezdtük el.

Most, hogy túl vagyunk a hétvégi 2021-es SPAR maratonon, gondoltam tartok egy kis visszatekintést, magamnak is, erre a közel egy éves időszakra.

Rólam bevezetésként annyit, hogy 2000 környékén futottam pár Vivicittát illetve egy (akkor még ilyen néven futó) Nike félmaratont. Aztán jött egy jó nagy szünet, és kb. 3 éve kezdtem újra rendszeresen futkározni. Az újrakezdés után egyre jobban beszippantott ez a világ, a sorozatban teljesített félmaratonok után tavaly tavaszra került célkeresztbe az első maraton teljesítése. Arra még egy kevésbé személyre szabott edzéstervvel készültem fel. Végül sikerült célba érni, a 4:30-as első teljesítésnek nagyon örültem. Az a futás a BSzM betétszáma volt, a Balaton északi partján; első maratonnak talán nem volt ideális pálya-választás, de én nagyon szeretem és jól ismerem azt a környéket. Ezután jött a tavalyi SPAR, amire a nyáron egyedül készültem, 4:11-es idővel sikerült teljesíteni (annyit azért érdemes hozzátenni az idő-javítás kapcsán, hogy a balatoni kevésbé sík pálya, meg persze az elsőből mindig sokat tanul az ember, mit csináljon máshogy). Ezután kerestem meg Gabit, és a várólistáról novemberre sikerült bekerülni a futói közé. Szerettem volna egy szakértő irányítása mellett edződni, fejlődni és főleg tudatosságot vinni a futásaimba. Amellett, hogy az oldala és az ott megosztott történetek is szimpatikusak voltak, Spenót révén közvetlen pozitív referenciát is kaptam. Én az a típus vagyok, aki ha valamire „rákattan”, annak szeretek elmélyedni (elveszni? ha a páromat kérdeznétek) a részleteiben, utána olvasni, szöszölni  az ilyen-olyan apró összetevőivel. A futás elsőre egyszerűnek tűnik (kell egy cipő és kész), aztán azért hamar kiderül, hogy vannak itt további fontos részletek (fokozatosság, konzisztencia, erősítés, regeneráció fontossága, frissítés „tudománya”, pulzus-zónák … stb.). Mindezek után (vagy már előtt) aztán hamar világossá válik, hogy a fejlődéshez az edzések megfelelő struktúrája, egymásra épülése, adaptálása a célokhoz és aktuális állapothoz szintén elengedhetetlen. Ez volt az a pont, ahol már nem akartam „kontárkodni”, magamtól megfejteni, mi hogy lenne jó, aztán meg csodálkozni, ha nem jönnek az eredmények. És persze milyen menőn hangzik, hogy „Az edzőm ezt meg azt a futást, feladatot írta ki a hétre”. Szóval ezért kerestem meg Gabit. Első online beszélgetésünk azért is jó volt, mert ki kellett mondanom miért futok, mik a céljaim, mit szeretnék elérni. Ezt nem mindig olyan könnyű az embernek megfogalmazni saját magának. De itt nem volt választás 🙂

A beszélgetés után jött az első közös hetünk, aminek a vasárnapi hosszú futásán majdnem kiköptem a tüdőm. Igen, az elején még be kellett lőni a zónákat, illetve nekem is meg kellett szokni/tanulni, hogy adjak visszajelzést, illetve azt és úgy fussam, ami elő van írva. Szóval befigyelt egy külső kontrol, ami azért nagyon jót tett. Jöttek a finomabbnál finomabb edzések, a fokozó mai napig a kedvencem (tényleg, nem viccelek :-)). Szépen emelkedtek a heti km-ek, és azt vettem észre, hogy adott futásokat egyre gyorsabban teljesítem, szóval tényleg elindult valami, működött a rendszer.

A Facebook-on nem vagyok fent, így szerintem mindenféle klassz gizionos infókból meg történésekből jól kimaradok. De azért egyre inkább kezdtem, kezdem magamat a körön belül érezni. Első személyes Gizion élményem a februári Szénás kör volt, ahol többetekkel találkozhattam, illetve a kis kört együtt futottuk páran. Itt kiderült, hogy kicsi a világ, egy (mostanra sajna csak volt) kollégám, Tamás is Gabi tanítványa. Zsuzsiról, aki az évfolyamtársam volt az egyetemen, már régebb óta tudtam, hogy Gizion. Éljen, vannak futó ismerőseim, akikkel lehet erről (is) beszélgetni.

Az edzésekkel szépen haladtunk. A terv az volt, hogy újra megfutom, már idén tavasszal, a MaratonFüredet. Jó összehasonlítás lett volna az első maratonhoz képest. Aztán a versenyt szépen elvitte a járvány, így maradt egy „virtuális” teljesítés. A „versenyt” megelőző időszakban, hónapokban, kb. egy edzést se hagytam ki, nem volt semmi betegség, sérülés, tényleg mindent meg tudtam futni, amit kaptam. Azt nem mondom, hogy mindig mindegyikhez volt is kedvem, de tényleg nagyon motivált a cél (akkor még a 4 órán belülre kerülés). Amikor Gabi a tervezett futás előtt megírta a célidőt, azért jól kikerekedett a szemem. Nekem nagy kihívásnak (finoman fogalmazok most) tűnt a célidőhöz tartozó tempó, pláne hogy egyedül futottam, a verseny hangulata nélkül. De hát ő az edző, nekem csak végre kell hajtani. És így is lett, annyira jól ment, szuper happy voltam, a 3:45-öt, amit a végén mutatott az órám, egyáltalán nem gondoltam előtte reálisnak.   De az egészben a legjobb nem is a végső idő volt, hanem ahogy a futás alakult. A Gabitól kapott zóna, pontosabban zónák tökéletesnek bizonyultak, és annyira jó érzés volt, hogy maradt erő gyorsítani az utolsó km-ekre. Ez meggyőző visszaigazolása volt annak, hogy jó úton járunk. 

A „verseny” után újra beszéltünk Gabival, megfogalmazódott, hogy szeretném megnézni magamat egy 6 órás versenyen, aztán pedig a fő cél az őszi SPAR. Toltuk tovább az edzéseket, itt már sajna kevésbé volt zökkenőmentes minden. Voltak ugye oltások miatti kihagyások, aztán egy szerencsére csak pár napos combhajlító húzódás, aztán nyár végén egy kanapé-cipelés miatti hát-valami, amivel szintén nem tudtam futni pár napig.

De még menet közben augusztusban megvolt a hatórás elsőbálozás a Suhanj!-on. Erről csupa klassz dolog jut eszembe, ahogy most visszagondolok rá. Először is végre személyesen találkozhattunk Gabival. Aztán nagyon örültem, mert ott voltatok páran még Gizionok, jó volt az oldalról már ismerős nevekhez arcot társítani. És a „verseny” hangulata, nagyon nagyon klassz volt. Sokan írtatok már itt a Suhanj!-ról, én nem nagyon tudok ehhez újat, többet hozzátenni, csak annyit, hogy tényleg ez másmilyen verseny, nagyon felemelő volt ott körözni. És Gabi, újra csak köszönöm a hat órán keresztüli frissítést, bíztatást, annyira sokat számított.

Aztán tovább erősödött bennem a Gizion identitás Gabi nyárvégi összejövetelén, klassz volt Veletek találkozni, futásról meg nemfutásról beszélgetni, mindeközben jókat enni J.

Suhanj! után ráfordultunk az őszi célversenyre. Ahogy előbb írtam, aug. végén befigyelt egy kis hátbaj, illetve valahogy úgy alakultak a napok, hogy a korábbi szuperfegyelmezett felkészülést nem tudtam teljesen hozni, a futások megvoltak, de néha másik napon, mint amire ki volt írva. Bennem is nagy kérdőjel volt, hogy hogy fog sikerülni. Azt tudtam, hogy 5 percesekben nem tudok még végigtolni egy maratont; a reálitás talán valahol 3:37 – 3:40 körül volt. De azért voltak kétségeim, nem éreztem magam túl jó formában az utóbbi időben.

Eljött végül a múlt hét vasárnap, újra maraton, újra igazi verseny (idén még csak a második, Suhanj!, és ez), éljen! Az időjárás a szakértők szerint ideális volt. Melegem nem volt, az biztos. Néhol volt egy kis szembeszél, de nem volt vészes. Ez mind rendben volt, ami engem kicsit zavart, az a start előtti (ácsorgáshoz) hideg meg eső volt. Már futófelszerelésben leadtam a ruhatárba fél órával a start előtt a cuccaimat, és a rajtig, bár próbáltam melegíteni, meg mozogni, azért a hideg, esős idő nem esett annyira jól.

Egy kis Gizionos találka, csoportfotó, aztán 9-kor ellőtték a startot. Szeretek a rakparton, meg hidakon, meg a Margit-szigeten futni. Szóval nekem ez az útvonal – ami idén azért kicsit más volt, mint a tavalyi – bejön. Illetve az ismerős környék segíti a tervezést, ami nekem plusz magabiztosságot ad. Szeretem kontrol alatt tartani mikor hol mi fog történni (ebből biztos kell majd engednem, hosszútávon nem lehet mindig mindenre így készülni, tudom J). „Hazai pályán” könnyű kitalálni pl. hova küldjek előre egyéni frissítést, illetve a családdal is egyszerűbb leszervezni a találkákat. Idén két ilyen családi randi volt, most is segítettek a frissítésben. A frissítés volt a gyakorlati „haszna”, de sokkal inkább számított a biztatás része, az a pár másodperc annyira jó volt, amikor a gyerekek mosolyogva drukkoltak, tényleg erőt adott. A futás az első felében kifejezetten jól ment, könnyednek éreztem a tempót, mentek a lábak, ment a frissítés. Nincs túl sok konkrét emlékem, a fülemben szólt egy beszélgetős podcast (hosszú edzéseken is ezt szoktam), minden ok volt. Először a 3:45-ös iramfutókkal terveztem együtt futni, de kb. már az elejétől ennél gyorsabb volt a tempóm. Gabi relatív magas zónát írt ki, de zónán belül voltam, könnyed volt, minden Hawaii, ezt éreztem. Aztán a második felében elkezdtem picit lassulni, kezdett kevésbé magától értetődő lenni, hogy itt ez ma jól sikerül. Persze nem csodálkoztam, ez mégiscsak egy maraton, tudtam, hogy nem lesz küzdelem-mentes. Toltam, toltam, kicsit nehézkesebben, kicsit lassabban, de azért haladtam.

A frissítés is kicsit nagyobb kihívás lett, de nem volt mese, tudtam, hogy meg kell enni azt a gélt, meg kell inni azt a vizet, iso-t. Idén keveset futottunk a pesti oldalon, pont úgy jött ki, hogy az a rész 32 km körül volt nekem a legnehezebb. Aztán az Árpád-híd után ráfordultunk a hosszú (= 7km-es) „célegyenesre”. Egy gyors, második randi a családdal, és suhanunk tovább. Na jó, ez minden volt, csak nem suhanás. Kezdtem igazán szenvedni. Próbáltam pörgetni a lábakat, a pulzus kicsit feljebb is ment, a tempó azonban nem nagyon változott. Annak azért örültem, hogy lefelé se változott, szóval kicsit lassabban, mint az első felében, de azért haladtam, kb. azonos tempóval. Útközben befigyelt még egy meglepetés ismerős, a drukkolása újra átlendített egy holtponton. Jöttek a hidak szép sorban, már számoltam őket, Árpád, Margit, Lánc, Erzsébet, Szabadság, na végre, nagy nehezen eljött a Petőfi. És innen már tényleg a cél. Az utolsó km-t sikerült rendesen megfutni, és végül egy „kis PB-vel” célba érni. 3:41:40, örültem neki. Nem kezdődött 3:3x-el, de azért kis PB is PB.  Ahogy Gabi is írta „nehogy a kardunkba dőljünk egy maratoni PB-től :-)”. Nem is, tényleg örültem.

Maraton, 6 órás, Szénás kör, meglátjuk, mi jön még. Nagyon örülök annak, ahova ezalatt az egy év alatt eljutottunk, szóval folytassuk Gabi. Nagyon köszönöm az eddigieket.

És ami fontos, hogy továbbra is szeretek futni. A futásról agyalni, olvasni, a futással kapcsolatos dolgokkal foglalkozni (a párom hozzátehetné, joggal, hogy a futásra költeni). De ha ezt mind lecsupaszítjuk, szeretem a mozgást, az edzések közbeni meg persze edzés utáni érzéseket. Szóval nem csak a körítést és a célt, hanem az utat is.