Ébresztő: 4:20-kor. Lelkesen készülődés, jöttek értem 5-re. Időben leértünk Mátrafüredre, sőt még korán is…
7-kor indultam neki egy ismerőssel, akit az első 5 méteren elhagytam:-) Végig egyedül mentem, és ez most nagyon jó volt, saját tempó, gondolatok, itt-ott küzdés. Kb. 30 kiliig nem is volt gond, valahogy erősnek éreztem magam. Volt hó, de jég nem.
A letaposott hó futható volt, a porhó nem annyira, illetve az persze inkább a szűk, kis ösvényeken volt, ami nem volt kijárva. Ott a lábam bicsaklott jobbra-balra, haladni is nehéz volt.
A frissítés érdekesen alakult, mert viszonylag sokat ittam, annak ellenére, hogy hideg volt, izzadtam a tempós haladástól. Viszont étvágyam nem nagyon volt, összesen 3 gél fogyott a 40 kilin, 2 frissítőponton töltötem forró teát, az jól esett, mert a kulacsaim is befagytak, ott legalább kiolvadtak, és a szám is:-)
A tempós haladás a Kékes alatti ellenőrzőpontig tartott. Ott értem utol a 25 kilis turista mezőnyt… Nem lehetett tőlük haladni, eleve jött a Gabi halála, csak fel és fel… Ez itt nehéz volt, kétszer is nekimentem hátulról gyalogosoknak, mert hirtelen megálltak előttem az út közepén, sokan bottal kalimpáltak, szóval ez a rész nagyon idegőrlő volt, plusz a meredek fel, no, az is.. Azt hittem, sosem érek fel.
És jött a lefelé, ahol egyrészt gondoltam, hogy innen simán leérek… Aha!!! 😀 Attól függ, mivel akarunk lemenni. Hát itt nagy hó volt, alatta jég, minden csúszott. Volt olyan rész, ahol konkrétan hátast dobtam, majd úgy lecsúsztam:-D Újfajta futótechnika, de übergyors 😀 Szóval megküzdettem lefelé, haladtam, nagyon gyorsan, de a kesztyűm átázott a sok hóban tenyereléstől, kapaszkodástól. Az ujjaim kezdtek lefagyni. Mindenem tiszta hó volt. Alig vártam, hogy leérjek Füredre. Leértem, majd a 4 fok lépcsőn is seggen csúszva ment le mindenki, úgy le volt fagyva:-) A város már rendben volt, végig nyargaltam, hogy itt vagyok, és világosban, és ez de tök jó volt!!!!
A célban virslievés, és viszonylag gyorsan indulás haza.
Otthon már mindenem éreztem. A lábaim, combom, vádlim, fenekem. A derekam, sőt a vállamban is izomláz van:) 2 napja csak nyújtok:) Ma reggel is korán keltem, jógázás, majd kis core izom torna, de végre most érzem, h alakulnak már vissza a testrészeim:)
Legelőször is bevallom, amikor megláttam a tracket azon kezdtem gondolkodni, hogy ezt hogyan kéne visszacsinálni, ezt lehet hogy én nem is akarom, ez sok, meg nehéz, meg fájni fog… 😀 Aztán mivel egyrészt nem volt pofám visszamondani, másrészt meg alapozunk, vagy mi, jöjjön, aminek jönnie kell, beépül, és úgyis túlélem, max szintidőn kívül bevánszorgok majd valahogy.
Hétfőn a szervezők plusz egy kötelező felszerelést adtak meg: csúszásgátló/szög/bárakármi, ami segít nem kitörni a nyakunkat, bokánkat. Terveztem már egy ideje egy rendes macska beszerzését, így egyértelmű volt, hogy most ennek itt az ideje, meg is rendeltem.
A verseny: majdnem 30 km, 1300m +, a pálya: hó, jég, sár, kő, mifaszom, ezek váltakozva és keveredve. A hólánc nagyon kellett, a kamásli extra gizionpowert tolt ❤ (néztem eleget, amikor másztam felfelé 😀 )
Szintidő 6 óra, számoltam, osztottam, szoroztam: ha száraz, akkor lehetne akár 4:15 körül is, így 4:30 körül nagyon-nagyon boldog leszek, egyébként meg 5 órán belül négykézláb is be kéne húzni, Tomi és Gabi előtt nem állok meg, ha az egészet végig túrázom 😀
Ne várjatok tőlem jelzéseket, meg ilyen tető, olyan rét, nem ismerem a Börzsönyt (sem, max Királyrét, Nagy-Hideghegy…), mentem amerre szalag volt, illetve az órám amerre irányított (ja, és megint a rajt előtt 2 perccel jöttem rá, hogy csak akartam az órára tenni a tracket, de elfelejtettem 😀 Megoldottam, felkerült rá, jól jött).
Ahol tudtam futottam, az emelkedők nagy részét gyalogoltam, olyan tempósan, ahogy csak tudtam, és ez végre egy olyan verseny volt, hogy nem álltam meg alibi-kajálásra, orrfújásra, hogy pihenhessek :D. Ez szerintem fejlődés, határozottan. Többször is nagyon szép kilátás volt útközben, egyszer megálltam fotózni is.
Lejtőkön a jéghez/sárhoz képest toltam ahogy tudtam, előztem is. Első frissítőponton Erős Gábor csippantott, itt bevallom, kicsit hosszan büféztem, mint kellett volna, de a gumicukrok beszippantottak, meg a milka csoki…
Aztán megint futottam-gyalogoltam, egyik lejtőnél seggre estem a sárban, röhögtem, felfele volt, hogy legszívesebben négykézláb mentem volna (valami sziklás, tényleg mászós rész volt, de baromira fázós a kezem, és féltem, hogy átázik a kesztyűm, és megint lefagynak az ujjaim 😀 ), aztán megint lefele, az egész jól ment, volt egy frissítőpont is, itt nem szarakodtam sokat, csak gyors kulacstöltés volt, majd jött az utolsó emelkedő, ennek a 3 km-e szar volt, próbáltam belekocogni, de a combjaim kiröhögtek. Szárazon még lehet, hogy ment volna, de hóban nem sikerült. Aztán végre megint lejtő, ez egész jól ment, előztem, a lábaim simán bírták.
Beértem, 4:39, végül is 5 órán belül lett.
Köszi Tomi a lehetőséget, nagyon élveztem az egészet, és köszi Gabi, hogy mehettem 🙂
Erről a versenyről nagyon sokat hallottam már: sártenger, borzalmas emelkedők, a második Naszály-mászást mindenki gyűlöli, Moós Gergő is úgy írt a pályáról sok évvel ezelőtt, hogy “számomra futhatatlan”. Na, akkor ez nekem jó lesz kinyírós versenynek, a nevezés indulását követő fél órán belül ott is figyelt a nevem az L táv rajtlistáján. (Ez volt az első rendezés, amikor a 24-25 km-es távból nem volt két kör, szóval az a régi L táv megszűnt, és az M táv vette át a nevét.) Időtervvel nem rendelkeztem, mivel fogalmam sem volt, mit tudok kihozni magamból. Vázlatos dolgok voltak csak bennem: a szintidőből (5 óra) kicsúszást kudarcnak éltem volna meg, 4:15 környékét reálisnak tartottam, 4:00-val boldog lettem volna, te pedig 3:40-et vártál tőlem. Utólag visszagondolva ez baromi ciki (természetesen nem az általad várt idő, hanem az enyém), de erről majd a végén.
A verseny előtti napra pihenést terveztem, ebből az lett, hogy egész nap rohangáltam, vásároltam, kocsit takarítottam, végül fél 12 körül kerültem ágyba. Kelés fél 6-kor, emberré válás, öltözés, kutyák elintézése, reggelizés fél 7-kor, kocsi, önkéntes crew tag felkanalazása a Széll Kálmánról elnevezett Moszkva téren, aztán kicsivel 8 előtt érkezés Szendehelyre. Szokásos rituálék, celebspotting, stb, aztán azt vettem észre, hogy már 8:40 van.
A férfivécé előtti sorban töltött évek miatt az előírt “6-8 perc kocogás, majd 10-12 perc giminasztika” bemelegítés csökkentett üzemmódú lett: 4-5 perc kocogásra és kb 3 perc gimnasztikára maradt időm, így is 8:58-ra értem vissza a rajtba. Éppen a főszervező Zsuzsa tartott eligazítást a tőle maximum 3 méterre álló kb 20 versenyzőnek, a többi 100 ember velem együtt csak annyit érzékelt ebből, hogy mozog a szája. Mindegy, beálltam hátulra, jó lesz az nekem, a rövid bemelegítés miatt úgyis azt terveztem, hogy az elejét még nem a tervezett tempóban nyomom, és azalatt bemozgom magam. Így is volt, aztán úgy másfél km után beálltam a tervezett fordulatszámra, kicsit előzgettem is, elhelyezkedtem a középmezőnyben.
Idén a Cserhát is csatlakozott a száraz november mozgalomhoz, nyoma se volt a legendás sárnak, és ezt egyáltalán nem bántam. Valamikor 6-7 km környékén, az első Naszály-menet egyik emelkedőjén utolértem egy tündöklően új és méregdrága cuccokba öltözött srácot, az ösvény szélén agonizált, látszott, hogy elszámolta magát a nevezés leadásakor. Majdnem szóltam neki, hogy gyöngyvirágom, ne aggódj, a nehezén túlvagyunk: eddig lenyomtunk 300 méter szintet, már csak 900 van hátra, trololol. De halottba nem rúgunk bele (haldoklóba se nagyot), úgyhogy inkább némán lehagytam. Aztán 1 óra 7 percnél értem fel a Naszályra először (8,6 km). Későbbre vártam magamat, de azért nem volt ebből harag, pláne, hogy tök rendben voltam. Számolgattam, ez kb a táv és a szint harmada eddig, lassulást és fáradást is beleszámolva 4 órán belüli lesz ez a buli, de a száraz pályának hála akár a várt 3:40 is meglehet. Elindultunk meredeken lefelé, én meg tudtam, hogy itt jön nekem az első igazán nehéz rész, mert hamar fárad a combom a lejtőzéstől. Nem is szerettem, nagyon fárasztott. 11 km-nél értünk az első frissítőpontra, az Ezoterikus-rétre.
Intermezzo: próbáltam kiguglizni, hogy mitől ezoterikus ez a rét, de semmi infót nem találtam, viszont cserébe megtaláltam Ezotermikus-rét néven is. Arra számítottam, hogy odaérve rájövök az okára, mert mondjuk egy sámán fog dobolni, vagy lesz egy életnagyságú Gyurcsok doktor mellszobor, de semmi, szóval számomra rejtély maradt a rét ezoter(m)ikus mivolta. Bekevertem egy tündérleheletnyi izót, megtöltöttem a vizes kulacsot is, aztán szartam a csakrákra, és továbbmentem.
A pont után hálát adtam az égnek, mert párszáz méter múlva elindultunk felfelé, szóval újra le tudtam hagyni 1-2 embert. A Látó-hegyre nem kellett kimennünk, az okát nem tudom (lehet, hogy erről beszélt a rajtban a szervező), kicsit sajnáltam a dolgot, de ez van. Bő fél km sárga kereszt után kellett rákanyarodni meredeken a sárga háromszögre, de itt olyan pocsék volt a jelölés, hogy ha nem két rutinos naszályozót követek éppen 10 méterről, akkor tuti benézem a kereszteződést, és továbbfutok. Úgy hallottam utána, hogy ezt sokan el is rontották. Na, mi bevettük a kanyart, és másodszor is elindultunk fel a Naszályra. Ez az emelkedő jóval combosabb volt, mint az első, de végig jól tudtam haladni, nem volt kifulladás, kényszerpihenő. Fárasztó volt, de sokkal jobban viseltem, mint a lejtőzést. Felérve azért megmondtam a pontőröknek, hogy “aztakurva”, csak hogy tisztában legyenek vele. A szemükben láttam, hogy tudják.
A tetőn ránéztem az órámra: 2 óra 1 perc, 14,7 km, 1000 méter szint. Hátravan 10-11 km (nem tudtam pontosan, mert kavartak a szervezők az útvonallal), 200 méter szintemelkedés, viszont számomra sok lejtő. Itt kezdtem elhinni, hogy összejön a 3:40. Egyből vérszemet is kaptam, és eljátszottam a gondolattal, hogy akár még a 3:30-at is megközelíthetem. Úristen, az marha király dolog lenne, akkor csapassuk! Ennek örömére sétáltam kb 2 percet, mert tudtam, hogy olyan lejtő jön, amin ki tudom nyírni a combomat, szóval inkább szántam egy kis időt saját magam összekaparására a kemény emelkedő után. Aztán felvettem a ritmust, elkezdtem haladni lefelé, de hárman-négyen így is elmentek mellettem.
Erről a lefeléről nincs sok emlékem. Halmozottan hátrányos helyzetű vagyok, nem tudok lejtőzni: az izomzatom mint egy informatikusé, gyenge csirke vagyok, ráadásul a magasságomból (196 cm) fakadóan eléggé fent van a súlypontom, ami minden tornyot instabilabbá tesz, meg viszonylag erős a szemüvegem is, úgyhogy megy a para, hogy ha esek, és összetörik a szemüveg, akkor itt halok meg, mert ki nem találok, az fix. De azért próbáltam magamhoz képest minél inkább megtolni a dolgot, közben minden lépésnél elkerülni a bokaficamot és a kulcscsonttörést. Hogy hogyan értem a második, kosdi frissítőpontra, azt nem tudom, de ott nagyon megörültem, hogy gond nélkül beértem. A sámánoknál bekevert izómnak még a harmada megvolt, szóval kértem abba vizet, és ettem pár szem olívabogyót egy kis darab banánnal. Csekkoltam az órát: 17,4 km, 2:22. Ember, nyüves nyolc kilométer van hátra, szint is csak kb 200 méter. Szó szerint libabőrös lettem: basszus, meglesz a 3:30, annál picit jobb is, csak ne büfézgessek, hanem takarodjak vissza az ösvényre. Már a 3:40-et is gondolkodás nélkül, örömtől kacagva írtam volna alá a verseny előtt, most meg a 3:30-on belüli időért megyek, el se hiszem.
Toltam tovább, jött egy kis kavargás, mert megint másfelé vitt a szalagozás, mint a track mutatta, de mondom jó, ez van, nem fogok megállni tökörészni, hogy merre tovább, így is a Gyadai-rétre fogok jutni. Gurulós, finom, nem meredek lejtő jött, belefért egy 4:51-es kilométer. Ez 2 és fél óra futás után sokat adott pszichésen, meg az utána következő 5:17-es is, ami már a Gyadain történt. A hírek alapján ott vagy nyakig érő fű szokott lenni, vagy szügyig érő sár. Most egyik sem, cserébe olyan kátyús volt, hogy a sár hiánya miatti kemény talajon nagyon kellett figyelni, hogy ne forduljon ki a boka. 2:52-nél csippant az órám 22 km-t, nekem meg megint végigfutott a hátamon a hideg, alig mertem még a gondolatot is megfogalmazni magamban: három húsz…? Nyolc percen belüli átlag itt? Nyomtam, ahogy tudtam, 23 km, vigyorogtam, mint egy hülyegyerek, mocsok nagy flow volt, 24 km, 25, már csak fel kell futni ezen az utcán a suliig, ahol a rajt-cél van.
Az utolsó párszáz méter aszfaltja végig emelkedett, és meghallottam, hogy jön mögöttem két L távos. Na, felejtsétek el, hogy a finisben leelőztök, én most betolom magam üveghangon, akármennyire is emelkedik. Itt extra értelmet nyertek a dombozós edzések, illetve hogy azokon minden esetben az utolsókat nyomtam meg a legerősebben, bármilyen fáradt is voltam. Fájt, hányni akartam, de beleadtam mindent, ami még bennem volt. 3:18:32 lett a vége, 7:42-es átlag az órám által mért 25,8 km-en és 1260 m szinten. Lerogytam a fűbe, hosszú percekig semmire sem voltam képes. Képtelen voltam pötyögni a telefonon, úgyhogy lőttem egy fotót az órámon látható adatokról, elküldtem a páromnak, aztán feltöltöttem a Gizion csoportba. 10 perc múlva lett annyi erőm, hogy bemenjek a tornaterembe. Betoltam a zöldséges rizsemet, egy banánt, feküdtem még 10 percet, aztán a frissítőasztal sarkánál eltűntem a kóla, az olívabogyók és a banánok Bermuda-háromszögében. Kerestem Koren Mikit, az egyetlen giziont a környéken, de mint később megtudtam, ment pályát bontani.
1. Gizionul mondva: 100 Ft-tal álltam rajthoz, ez csak egy kulacsos hülyeség miatt (lásd később) csökkent le 99-re, és 120 Ft-tal értem be a célba.
2. Egy verseny teljesen más, mint egy edzés (meglepetés!). Nem a triviális dolgokra gondolok most, hanem arra, hogy a terepfutásban én nem a változatosságot és a leküzdendő akadályokat látom elsősorban, hanem a természetben levés vonzerejét. A nagyobbik kutyánkkal bolyongani. Koromsötétben, a fejlámpa fényénél világító szempárokat figyelni a bokrok alatt, hajnalban vaddisznókba botlani. Pár másodpercre megállni a szakadó esőben az ösvény közepén, és hallgatni, ahogy iszik az erdő. Ezek miatt futok terepen. Mivel itt fókuszvesztés nélkül, végig 100%-osan a feladatra koncentráltam, vajmi keveset észleltem a környezetből, és ez zavar. Eddig sem voltam versenyfüggő, engem nem motivál a hájp, a finisher póló/érem, a tömegről és a rajt előtti fullasztó bemelegítőkrém-szagról már ne is beszéljünk, de most még egy ellenérvként megjelent az, hogy konkrétan nem láttam a tájat, olyan durva volt a fókusz. Vissza kell jönnöm ide valamikor csak úgy, edzeni egyet, mert az a pár villanásnyi kép, ami megmaradt, elég csábító.
3. Az, hogy mennyire nem ismerem magamat, a korlátaimat, mennyire nem vagyok tisztában a versenykörülmények közötti képességeimmel, egyszerűen szégyenteljes. Az egy dolog, hogy alapból nincs túl sok önbizalom a puttonyban, de 4 órás finist álomidőként dédelgetni, majd végül 3:18-at futni nem óvatosság, alultervezés, önbizalomhiány vagy (ál)szerénység, ez rutintalanság, illetve az önismeret teljes hiánya. Ezen csak úgy lehet segíteni, hogy szembemegyek az előző pontban írottakkal, megbékélek a bemelegítőkrémekkel és a versenyközpontok DJ-inek elmaradhatatlan Coco Jumboojával, és néha elmegyek 1-1 versenyre, hogy teszteljem magam. (Na, azért nem sűrűn, képtelen lennék akár csak havi 1 hepöningre is elmenni, de a kéthavonta 1 is soknak tűnik.) Közben hátha kialakul az a képességem, hogy veretés közben is tudok gyönyörködni a tájban.
4. Gyalázatosan csirke vagyok. Nagyon sokat kell erősítenem lábra és törzsre, mert a kemény lejtőzések teljesen kikészítenek, sokkal jobban, mint az emelkedők. A téli alapozás során szeretnék erre is nagy hangsúlyt fektetni.
5. Az egyértelmű előnyökön túl arra is kiválóan alkalmas a dombozós edzés, hogy versenyhelyzetben az ember magabiztos rutinnal tudjon sportértékkel rendelkező öngyilkosságot elkövetni.
6. Az Ahojnindzsa széles szájú, puha kulacsa marha jó azoknak, akik anaeróbban is érzik a zent. Nyugodt embernek tartom magamat, de amikor sokadszorra járok úgy, hogy az elvárható max 3 másodperc helyett már vagy egy perce próbálom rácsavarni a kupakot a kulacs nem elég merev száján lévő menetre, majd amikor azt hiszem, hogy megvan, és tenném el a zsebembe, akkor a nyomástól elkezd mindenfelé spriccelni-ömleni a cukros lötty, mert mégsem sikerült jól rátekerni, ááá… na, akkor azért lennének kérdéseim a Teremtő felé. Másnap vettem egy akciós Salomont. Laza edzésre tökéletes lesz a kínai, annál komolyabb esetekben jöhet a… francia-kínai.
baratrunning.com 