terep
Mátrabérc – Táborosi Anikó beszámoló
Érdekes, hogy megint nem sok időm volt rá gondolni, hogy mit is futok én hétvégén. Ez így a jó, mert nem parázom túl. Csütörtökön itthon komótosan pakolásztam. Nem raktam be sok mindent, utálok feleslegesen cipekedni. Pénteken a munkahelyről indultam a kollégámmal, Tréfivel a szállásra. Ő hihetetlen figura, heti 8-10 km-et fut síkon, de jön a Mátrabércre:-D Már korán odaértünk a szállásra, kipakolásztam, kikészítettem másnapra a cuccokat. Elmentünk még boltba, majd már 6 óra körül mentünk a rajtszámot átvenni. Ekkor kezdtem izgalomba jönni, hogy jaj mit is fogok én holnap futni… Megvacsiztunk, és korán le is feküdtem, már 8 után nem sokkal ágyban voltam.
Szombat reggel fél 5-kor ébresztett a telefon. Üdén ébredtem, szépen összeraktam mindent, elkészültem. Tréfivel kimentünk a kocsihoz, és elindultunk a buszhoz, ami 5:45-kor indult át a rajtba. A kocsi kijelzőjén néztem, h van 2 kemény fok… Amindenit!!! A kocsiban ücsörögtünk, fűtöttünk, amíg a busz beállt. Azzal több, mint 1 óra a rajtba átmenni, így a buszon még van idő aludni, enni, dumcsizni a többiekkel. A rajtban sem volt melegebb sokkal, de addigra már 3 fok is lett 😀 Mit ne mondjak, nem volt melegem! Ugrabugráltam, lilult a szám ezerrel- ezen jót röhögtek a többie 😀 Beszélgettem ismerősökkel, bemelegítettem. CK Petivel összefutottam, és CelebTomival is 😀
Tréfivel beálltunk valahová a sor végére. Eldörrent a rajtpuska, és nosza, induljunk neki. Én hagytam, hogy elszáguldjon a mezőny. Minek rohanni, jót fogok nevetni, amikor újra látok pár embert. Szépen mentem, haladtam. Már az elején éreztem, hogy túlöltöztem, melegem lesz. Valahogy az első 10 km nem volt annyira jó, eszembe jutott, hogy úristen, de messze van még a Muzsla. Néztem néha az órám, a tempó megvolt, pulzus is. 10 km-nél Kimmel Peti eszegette a banánt a frissítőpontnál. Nem kérdezett, szólt semmit… Mondtam neki, hogy nem messze fent van egy futó, akinek kiment a bokája, nem tud egyelőre tovább sétálni sem. Mondta, hogy tud róla. Én csak annyira álltam meg ennél a futónál, hogy megkérdezzem kell-e valami segítség, mert egy másik srác már telefonált, próbált neki segíteni.
A frissítőpont után nekiálltam vetkőzni, hosszúujjú le, bele a táskába. Indulhat a mászás. Annyira mentem, hogy nem is nézelődtem. Az útvonal jól ki volt jelölve, track sem kellett végig. Kékes felé haladva kicsit megnőtt a turisták száma, de rendesek voltak. Mindenhol félreálltak, szurkoltak, tapsoltak. Haladtam egyenletesen felfelé. És volt erőm, kedvem futni. Senki másra nem figyeltem. Egyszer csak megláttam Szabó Áront a fényképezőjével, annyira megörültem neki. Mondtam is, hogy akkora energia, hogy megláttalak, fent vagyok végre! Kértem, hogy szurkoljon, küldje az energyt. Mondta,h ne aggódjak innen már sima lesz, csak le kell gurulni a célba!:-D Jót nevettem. Ismerem nagyon régen, és neki tényleg csak egy legurulás lenne:-) (Hihetetlenül tisztelem, iszony gyors futó, számos nagy eredménnyel, és annyira szerény, hogy elképesztő.)
Kékestetőn elraktam 2 gélt, ettem 2 falat sajtot, ez jól esett. Jött egy kemény rész…Tudtam előre, hogy a kurva anyját a sárgának lefelé… Egy ismerőssel mentem lefelé… Mentem… ez túlzás. Ereszkedtem, kapaszkodtam, bukdácsoltam. Mint egy totyogó pingvin, de így is könnyedebben lejöttem, mint nyáron, amikor itt jártam. Galyatető haladva megint nem volt bajom, ezt a részt szeretem. Mindig hamar eljön Galyatető, annyira nem szívatós, és szép szakasz. Nem volt kínlódás. Megérkeztem Galyatetőre, ismerősök fogadtak a parkolóban, szurkoltak. Utána Zsófiékhoz értem a ponthoz. Kaptam vizet, és colát. Zsófitól pár biztató szót, és spuriztam tovább.
Lendületben voltam. Innentől kb. ugyanazokkal a srácokkal mentem végig, 4-5 emberrel egymást kerülgettük. Ez jó volt, mert sosem voltam egyedül. Innen jött neheze. Vicces volt, mert utolértem a kollégám is… Tréfi jó futó ám, UTH-t is futott már, csak idén nem nagyon edzett. Kb. 6 éve ismerem, sosem előztem meg egy versenyen sem… Csodálkozott is, hogy mit keresek én ott. Mentünk együtt Ágasvárra. Felfelé könnyedén meglett. Lefelé a sírás kerülgetett. Nem bírtam szinte lemászni sem. Kövek mindenhol, és az avar, ami csúszik, és alatta is kövek. Bárhová léptem ment ki a talaj a lábam alól. Sok ilyen rész volt végig a versenyen. Ezeken a meredek lefeléken mindig béna vagyok. Fejlődtem, nem mondom, hogy nem, de egyszerűen félek. Néha leguggolva, fákba kapaszkodva totyogtam le. Minden fiú megelőzött, azok le mernek ugrálni valahogy. Mondta Tréfi később, h ő ugyanúgy fél, de leszarja vagy elesik vagy nem:-D Levergődtem, de utáltam. Minden energiám odalett, és otthagyott mindenki.
Mátrakeresztes felé haladva kezdtem észhez térni. Ott futottam megint, egyszercsak elértem a frissítőpontot, és még 4 srác ott volt. Beértem őket. Gyorsan továbbmentem, jöjjön a Muzsla, az már csak egy púp, meglesz. Mentem fel lendületesen, néha még futni is sikerült. Ennyi km és szint után ez itt nagy szó, tavaly kínlódva másztam fel. Most nem! És megint utólértem Tréfit is, ismét nézett egyet, hogy honnan kerültem elő. Fent voltunk a Muzslán, lehagytam, és elindultam le. A jobb combom erőteljesen szar volt, valahogy kb. 2 km-en keresztül minden lépésnél fájt, de csak lefelé. A sok lejtőzés betett neki, már Ágasvárnál is éreztem kicsit. A Muzsla lefelé sem könnyű. Ott ketten egyszercsak elrohantak mellettem, de jó, valaki erőteljes maradt a végére. Nekem kb. 7-8 km volt még hátra.
A combfájdalom elmúlt, éreztem, hogy fogy a táv. Megint feltámadtam, menni kell. Futottam, gyors séta-futi-gyors séta. Sajnos, a pulzus itt nagyon nem sikerült már fent tartani. A lejtőn egyébként is alacsony nagyon. Ereszkedtem, küzdöttem. Kb. 2 km-rel a vége előtt megjelent Tréfi mögöttem, hogy sietni kell, mert lejár a szintidő, haladjak. Fogtam magam, hogy akkor futás. És nem hiszed el, az utolsó 2 km-en végig futottam, de mint a nyúl! Sprintben, az általad írt pulzuson!!! És így értem be 9:37 alatt.
Amit összességében el tudok mondani, hogy óriási köszönet a felkészítésért! Ez az első olyan versenyem, amikor azt éreztem, hogy amit előírtál, leírtál, azt kb. 95 %-ban sikerült megfutni. Az átlag pulzusom 150 lett a versenyen. 152-160-at írtál, és csak azért lett alacsony, mert a lejtőn szarakodás levitte. De még így is azt érzem, hogy ennél is többre vagyok képes. Fejlődök én magamhoz képest, de a saját ütememben. És ezen a versenyen minden jól jött ki. Nem volt meleg, nem volt gyomorbaj, egyszer sem kellett megállni pisilni sem. Szinte nulla állásidő. Amit intézni kellett- vetkőzés, gélek evése, ivás- azokat útközben csináltam, hogy haladjak közben is. Beérni iszony jó volt! Tréfit megelőztem, illetve minden srácot, akikkel együtt jöttem Galyától. Gyönyörű érmet kaptunk:) Leültem, és….utána nehéz volt bármit is csinálni:-D
Kis-Szénás kör – Zsubrits Gábor beszámoló
Két korábbi Kis-Szénás körrel és egy nagyon jól sikerült Vértes Trail után, nem mást vártam magamtól, mint megfutni az eddigi legjobbamat ezen a körön. A felkészülés szerintem a szokásosnál jobban sikerült, már közben-közben is megmutatkozott, hogy sikerült jó formába hozni, és a korábbi eredmények is kellő önbizalmat adtak a nagy nap előtt. Előző este találtam youtube-on pár videót a körről, és próbáltam ezek segítségével kicsit feleleveníteni az útvonalat, meg a kritikusabb elágazásokat, ahol korábban vagy rossz irányba mentem tovább, vagy egyszerűen nem vettem észre. De a korábbi két kör és különböző túrák is segítettek, hogy ne veszítsek most sok időt az útvonal keresésével. Az egészet most a lejtők minél lendületesebb megfutására építettem, a többit meg ahogy majd érzem.
Nagyon elszánt voltam, és oda akartam tenni magam, ezzel a lendülettel olvastam be az startkódot és indultam neki. Az időjárás is nekem kedvezett, kellemes napsütésben vágtam neki az őszi erdőnek. Az első pontig szerintem nem olyan nehéz, legalábbis harmadszorra már nem éreztem annak. Nekem ez az egyik kedvenc részem, főleg a Remete szurdokba való leereszkedés, ami azért minden alkalommal sok odafigyelést igényel. Nagyon jó tempóban érkeztem meg, gyors kódolvasás és mentem is tovább.
A ponton ránéztem az órára, és nagyon elégedett voltam a látottakkal, nagyon jó erőben éreztem magam 8 kilométer után. Rövidebb aszfaltos rész után az autóúton átkelve vissza az erdőbe. A következő szakaszon már voltak húzósabb emelkedők, olyan igazi terepfutós szakasz ez nekem. Az egészre jellemző volt, hogy az emelkedők jó részét már legalább kocogva tettem meg, egyszerűen nem esett jól sétálni. Persze volt olyan emelkedő, amit nem lett volna érdemes megfutnom, egyszerűen nem éreztem kifizetődőnek a későbbiekre nézve, meg sok is volt hátra. Ezen a szakaszon állandóan a “forgóajtót” kerestem a kerítésben, mert úgy rémlett itt lesz, de csak nem akart jönni. Ez legalább kicsit elterelte a figyelmem arról, hogy milyen emelkedőket kell közben leküzdeni. Ehelyett a második ellenőrző ponttal találtam szembe magamat, ami a táv felének a megtételét jelentette. Szintén gyors kódolvasás és újabb emelkedő várt rám, de tudtam ezután hosszú ereszkedés lesz Nagykovácsiig, ahol már várt a kísérőm. Ezt a részt amennyire tudtam megnyomtam, hogy az emelkedőn elvesztett időből itt tudjak valamelyest behozni. Gyors utántöltés, és pár falat az autónál, aztán jöhetett a neheze, aminek ugyanazzal a hévvel vágtam neki, mint a legelső kilométernek, de ez jellemző volt most végig és nagyon hajtott előre.
A 2:20 alatti félmaraton most is megvolt és tudtam, 3 órán belül fent kell lennem a Nagy Szénás tetején, ha jó időt akarok. Fáradtságot alig éreztem, nagyon jó állapotban voltam a dombmászás előtt, és ezen a szakaszon végre szembejött a korábban említett és nagyon keresett ajtó.
A Nagy-Szénás ugyanolyan volt, mint a korábbi alkalmakkor. Magába fogadott, majd jól megrágott és kiköpött, legalábbis én így éreztem mikor felértem. De legalább fent voltam, és mindezt a célidőn belül, és a kilátás mindig kárpótol, akárhányszor erre járok. Felfelé menet volt egy pillanat, amikor hirtelen befáradtam, azt éreztem, hogy a lábaimból elfogyott az erő, de aztán szerencsére elmúlt és mentem tovább, habár egy kicsit megrémisztett és arra gondoltam, hogy tuti elfutottam az elejét és ennyi volt, örüljek annak is ha a korábbi időmet hozni tudom. Szerencsére nem így lett, felérve pedig kis körülnézés, és egy gyors csúcsfotó, aztán ahogy tudtam haladtam is lefelé. Innen örömfutás volt végig a célig, habár sikerült az utolsó előtti kód helyét megint benéznem, így mehettem kicsit vissza, ahogy egy korábbi alkalommal is.
Itt már sejtettem, hogy jó időm lesz, de én még jobbat szerettem volna, így rákapcsoltam. Volt bennem még tartalék, és emlékeztem, hogy innen az út nagy része lejtő visszafelé. Utólag megnéztem és tudtam hozni az első szakaszon futott sebességem, 26 kilométer után is. Aztán kiérve az erdőből még 1 kilométer aszfalt és vége. Beolvastam az célkódot is, az eredmény pedig 3:33:05, új PB.
Összeségében egy nagyon jó futás volt végig, az elsőtől az utolsó kilométerig élveztem. Kétségem se volt, hogy nem sikerül PB-t futnom, csak azt nem tudtam előre mennyit javítok. Azt az egy kis fáradságot leszámítva végig nagyon koncentráltan jó tempóban tudtam futni. Kezdek nagyon is megbarátkozni a félmaratonnál hosszabb távokkal terepen, és kár, hogy nincs közelebb, mert gyakrabban lefutnám. Egy kis zavaró dolog volt, hogy sokszor megéheztem. Pedig ettem rendesen előtte, és közben is figyeltem a frissítésre, de akkor is sokszor éreztem, hogy éhes vagyok. Mindent ugyanúgy tettem, mint máskor, itt még van mit csiszolni a frissítésen, de ez még alakulóbban, hiszen ez volt a negyedik ilyen hosszúságú távom. A célba érve annak ellenére, hogy most mindent beleadtam nem voltam annyira fáradt, mint a korábbi alkalmakkor.
Hazaérve kíváncsiságból megnéztem a korábbi részeredményeket, és minden szakaszon sikerült javítanom, a legtöbbet kb. 20 percet a Nagy-Szénásra történő felmászáskor, ami azért nagy öröm volt számomra.
Vadlán Ultra Terep, 50 km -Palásti Péter beszámoló
Az első, ami eszembe jut a VUT50 kapcsán, hogy lehetett volna jobb (amúgy örök kritikus és ráadásul perfekcionista vagyok, ajjaj)! Egészében nézve viszont nagy hibákat nem követtem el, kicsiket igen, ezeket lehet javítani, fejleszteni a gyengeségeket. De nézzük sorban!
A múlt hétvégi “esemény” elbizonytalanított, egész héten csak óvatosan ettem, ittam (izót is), attól tartottam, hogy egy komolyabb erőfeszítés hamar kiveszi a visszatérő erőmet. A csütörtöki átmozgatás
ebből az érzésből semmit nem oszlatott el, mert annyira rövid, hogy semmi nem derült ki. Pénteken utaztam, az UB hangulata kedvet csinált vagy inkább fokozta! Önmagában, az egyéni UB-sek látványa is relativizálta az én kis közelgő ultrámat, és felfoghatatlan messzeségbe helyezte őket magamhoz képest.
Megérkezve Cserszegtomajra azonnal felvettem a rajtcsomagot, kicsit időztünk Antal Csabival, Anitával, miskolci futókkal, és aztán irány Badacsonytomajra aludni, minél korábban. Sikerült is fél kilencre benyomni magamat az ágyba, hogy legalább 7 óra alvás legyen. 4:30-kor frissen keltem, gyors pakolás, reggeli, és vissza a célba félóra kocsikázással. A rajtzónában nem volt nagy rihiröhörészés, inkább olyan bevetés előtti hangulat, ez már nem családi esemény, mindenki komolyan veszi a futást. Féltem is, vajon képes leszek én erre? Sose futottam ennyit egyben, de hát bennem van a munka…
Rajt után frissen mozogtam, az enyhén emelkedő pályát meg se éreztem, gondolom az adrenalin vitt eleinte. Húsz perc elteltével a fejlámpát eltettem, derengett a hajnal, kezdett megmutatkozni, miféle tájon járok. Közbevetem, hogy jártam én itt, nagyon is élénken emlékszem 1989. január második hetére, amikor előfelvételis katonaként téli gyakorlatra érkeztünk Rezibe. Egy hétig jöttünk-mentünk a hegységben, legemlékezetesebb az úgynevezett megkerülő osztag volt. Teljes menetfelszerelésben erőltetett menetben kb. 25 km-t megtéve, megkerültük a képzeletbeli osztrák-olasz hegyivadászokat 🙂 Máig csodálkoznak hogy! Ahogy az is megmaradt, ahogy még az extrém sportok feltalálása előtt, egy általunk kifeszített drótkötél pályán az egyik hegyről a másikra átsiklottunk csiga és egyszerű, magunk kötötte beülő segítségével! Szép volt…és veszélyes.
De vissza a versenyre. A Rezi vár nagyot változott, mióta ott jártam, ugyanis akkor egyszerűen nem létezett. Csak éppen volt pár kő össze-vissza, rendezetlenül. Itt még abszolút koncentrált voltam, igazából ekkortól kezdtem figyelni a pályára, mert eddigre magamra maradtam, a vár alatti szétválasztó (bébitáv jobbra, ultra balra) teljesen szétszedte a mezőnyt. Nem vagyok az a fajta futó, aki az út minden kövére, minden szembejövőre és mellette elhaladóra emlékszik, inkább csak olyan impressziók maradnak meg, hangulatok, egy-egy élesebb kontúr és az se feltétlenül időrendben. Úgyhogy most ezek az emlékfoszlányok következnek 🙂
Olyan 10 kilinél mellém ért egy fiatal srác, vele jól elbeszélgettünk (kiderült szintén jogász), és nagyon jó utazótempót vettünk fel. Talán túl jó is volt az, öt perc alatti kilométerek egy hullámos inkább lejtős szakaszon. Aztán egy rétre érkezve én lemaradtam, megint egymagam haladtam tovább. Látó-halló távolságon belül többen is voltak egészen addig a pontig, ahol először elnéztem az utat a 13. kilinél. Kicsit bosszankodtam, mert ez egy lefelé szakaszban volt, visszamásztam a mentális forintokból csak keveset elhasználva. Innentől csak a frissítések halvány emléke rémlik, arra ügyeltem, hogy mindenütt igyak, megtöltsem a kulacsomat, és viszonylag egyenletes időközönként megegyek egy gélt. Úgy gondoltam, hogy négy-öt gél ide elég lesz, nem fogok szilárdat enni, legfeljebb citromot sóval. Hát ez kicsit hiba volt 
A straván visszanézve a Lázi-tetői kilátónál “örvénybe” kerültem, szerintem azt kétszer is megcsináltam pedig nem volt részhajrá kiírás. A legbosszantóbb viszont a gyenesdiási bánya környékén következett. Ott már tényleg úgy éreztem magam, mint egy Harry Potter filmben és még a varázspálcám se vittem magammal. Utólag most már tudom, hogy volt ott egy boszorkányos visszafordító kanyar, ami után az út úgy folytatódott, hogy azt hitted: hiszen innen jöttél, tehát visszafelé haladsz. Mikor már harmadjára kerültem ebbe az ördögi érzésbe, kiabálni kezdtem: héééé, emberek merre van itt az út? De jöttek aztán, akik addig mögöttem voltak és mutatták, de akkorra vagy 5 percet otthagytam. Egyedül a Vadlán-liknál nem tévedtem el, mert Antal Csabi többször is figyelmeztetett, le ne menjek! Bármi áron csak felfelé! Hát igen, volt ott egy foggal-körömmel felkapaszkodós rész, azt szépen megcsináltam.Ez után már csak kisebb lelépéseim voltak a trackről, lehetett volna jobban is szalagozni.
A Festetics-kilátóig szerintem semmiféle erőnléti gond nem volt, olyan 43 után éreztem, hogy kicsit elegem van. Ekkorra meleg is lett, nyílt terepre értünk, enni nem kívántam, inni nem használt, kicsit katatón érzés volt. Az abszolút mélypont a cserszegtomaji benzinkút frissítő volt, ott kicsit ténferegtem kólát ittam, igyekeztem magamba erőltetni valami szilárd kaját. Pedig már ott volt közel a cél, de ahhoz a 5 kilihez már semmi kedvem nem volt, és amikor megláttam, hogy szemtelenül emelkedik akkor teljesen elment. Emlékszem az előttem futó Mag Erikára, jó lett volna vele haladni, de egyszerűen nem volt bennem erő… Így, az 5:30-on belüli teljesítés nem sikerülhetett.
De boldogság volt megérkezni végre. Megcsináltam és állva maradtam!!!
